Sziasztok! Ahogy ígértem itt ez a másik sztori. Remélem elnyeri a tetszéseteket.Rengeteg komit várok,mert különben NEM lesz folytatás.

Jó olvasgatást!Puszi!

Blue Rose 1.fejezet

1918-at írunk. A nevem Isabella Swan. Londonban élek arisztokrata család tagjaként. 17. életévemet töltöm be két nap múlva. A londoni elit már hetek óta a partimról beszél. Én már azóta utálom, amint meghallottam, hogy anyám kimondta: „Hatalmas bulit rendezünk a születésnapodra. Az összes barátunkat meghívjuk, meg a gyerekeiket is…mindenkit, aki számít.”
Ez annyit jelent, hogy az összes olyan ember, aki arra vár, melyik pillanatban esem hasra, biztosan itt lesz.
Nincsenek barátaim. Minden ember, aki eddig közeledett hozzám, azért tette, mert a családom gazdag, s a középpontba akartak kerülni.
Én, személy szerint GYŰLÖLÖK a középpontban lenni, de mivel apámnak textil vállalata van – és ez eléggé nagy vállalat, így – apám sok helyen megfordul és folyamatosan a középpontba kerül.
A családom nem volt mindig gazdag. És én azt jobban szerettem. Nem kellett flancos ruhákban járnom, nem ismert fel senki sem az utcán, nem kellett ügyelnem arra, hogyan viselkedem, vagy bálokon rész vennem, amiket mellesleg utálok. Sosem szerettem a feltűnősködést. Leginkább azt kedveltem / kedvelem, ha itthon ülhetek egy pólóban és egy kényelmes nadrágban, s olvashatok egy jó könyvet…mondjuk Shakespeare: Rómeó és Júliáját, vagy Jane Austen valamelyik remek könyvét.
Erre azonban ritkán van időm.

1918. szeptember 13.

Eljött a születésnapom napja. Már előre féltem tőle és most utolért. Már nem menekülhettem el előle.

- Jó reggelt Kislányom! – jött be anyám – Már ébren is vagy? Ilyen korán?
- Igen Anya! Nem tudtam aludni!
- Ó, igen, látom is a szemed alatt a karikákat. Ezzel kezdenünk kell majd valamit. Nem nézhetsz így ki az esti partin, hisz ma minden szem rád szegeződik majd – igen, ő az anyám. ÉS már megint ez a hülye középpont dolog. A gazdagság teljesen elborította a fejét.

Mielőtt a családom felemelkedett, s nemesi rangot kapott, olyan volt a kapcsolatom vele, mintha barátnők lettünk volna. Bárki megirigyelte volna…
De aztán jött apám befektetése…és onnantól kezdve minden megváltozott. A szüleim egyre fentebb hordják az orrukat, s mivel egyetlen gyermek vagyok, bennem van minden reményük. De feleslegesen reménykednek, ugyanis olyan két ballábas vagyok, hogy még a saját lábamban is képes vagyok elesni.
A gondolataim mélyéből anyám rántott vissza:

- Bella! Bella! Kislányom! Jól vagy? Mi történt veled? – hallottam kétségbeesett hangját, amint rázogat a vállamnál fogva.
- Ne aggódj már Anya! Csak elgondolkodtam! Már azt sem lehet?
- Mégis mit képzelsz magadról? Hogy mersz ilyen hangon beszélni az édesanyáddal? – lépett be apám mennydörögve a szobába. Ő azt hitte, félek tőle, pedig egy cseppet sem tartottam tőle. Tiszteltem, s tisztelettudóan beszéltem vele – legtöbbször – de nem félelemből tettem mindezt.

Anyám már rögtön reggeli után rám zúdította a túlbuzgóságát.
Behozott vagy ötven ruhát, amiből választanom kellett legalább négyet, ami – hihetetlen, tudom, de így van – egész este váltakozni fog rajtam. Vagyis pontosabban inkább, mind a négy rajtam lesz ma este. Persze nem egyszerre, bár megpróbálhatnám, elég vicces lenne, de nem. Az anyám tutira kiakadna, már ezért is megérné. De sajnos nem tehetem…
Mindegyik ruhának meg van a maga időpontja, amikor viselnem kell. Már attól is rosszul vagyok, ha egy ruhát el kell viselnem magamon egy estén át, nemhogy négyet…


- Anya, muszáj ezt mind viselnem?
- Jaj, Bella, ne csináld ezt! Tudod, hogy ez az etikett. Meg kell adnunk a módját. Mindenki itt lesz, aki számít. Nem tehetjük alacsonyra a mércét.
- Jól van na… - duzzogtam.
- És képzeld, Dr. Carlisle Cullen is megtisztel minket azzal, hogy eljön. Nagyon jóképű, és az a hír járja, hogy remek orvos. Fiatal és ami a legfontosabb: facér.
- Persze Anya, számodra és a pletykás barátnőid számára az nem is számít, hogy kitűnő orvos… - mondtam kissé gúnyosan.
- Fejezd be Bella! Hogy ne számítana?!

Már túl voltam vagy harminc ruha felpróbálásán, kiválasztották, hogy fog kinézni a hajam, a sminkem és mik a lehetséges cipők, amelyeket hordani fogok.
Már elegem volt az egészből. Épp felcsattantam volna, amikor anyám fülig érő mosollyal arcán lépett be az ajtón és így szólt:

- Most beszéltem Emily Mason-nel, és rendkívüli hírt hallottam tőle. – nagyon izgatott volt – Épp a minap költözött a városba a Hermann család. ÉS mit gondolsz hová költöztek? – láttam rajta, hogy azt várja, kérdezzek rá, így hát megtettem:
- Na hová?
- A szomszédba. És mi észre sem vettük. Hát nem hihetetlen?
- De az. – mondtam közömbösen
- Azonnal futárt kell küldenünk hozzájuk. Meg kell hívnunk őket az estélyre. Máris intézkedem.


Az én fejemben egyből az fogalmazódott meg: „Jaj ne, csak még több vendéget NE!”
Aztán meg az, hogy: „Remek, már az új szomszéd család is tudni fogja, milyen szerencsétlen vagyok!”
És a tetejébe, ha még fiúk van, akkor a szüleim biztosan össze akarnak majd boronálni vele. És biztosan egy bunkó stréber lesz, aki még ronda is.
Ha pedig lányuk van, akkor száz százalék, hogy bomba csaj, tehát még jobban apad majd a már nem létező önbizalmam. És tuti, hogy előjön a kisebbségi komplexusom.
Ó, de örülök, hogy új szomszédjaink vannak…(!)


Miután kicsit lehiggadtam, s kezdtem elfogadni, hogy a mai estén megint megalázó helyzetbe fogok kerülni, itt állok a tükör előtt, a meseszép ruhámban, lazán feltűzött hajjal, gombóccal a gyomromban és a torkomban. Be kell vallanom, hogy iszonyúan félek a mai estétől. Már az est legeslegelején esély van arra, hogy totál leégessem magam, és rákvörös legyen az arcom, pirosító nélkül. Ugyanis az a „belépőm” , hogy lemegyek egy óriási lépcsőn, ahol mindenki megcsodálhat. ÉS megnézheti mekkorát esem…mert amekkora mázlim van, tuti, hogy a lépcső végén megbotlom, és akkor mindenki röhöghet majd rajtam és ismét nevetség tárgya leszek. Nem értem miért nem szoktam még hozzá…


1 órával később…

A lépcsőtől már csak pár lépés választ el. Itt állok az ajtó előtt, lélegzet visszafojtva várom, hogy megkapjam a jelet: indulnom kel!
Pár perc telt el, de én mégis óráknak érzem. Már túl akarok lenni az egész lépcső mizérián, aztán elvegyülni a tömegben, amennyire csak lehet.
És akkor meghallottam a nevem, mire az ajtó kinyílt, s nekem indulnom kellett.
Görcsösen figyeltem arra, semmiképp se akadjon el a lábam a szoknyámba, vagy hogy ne essek hasra a saját lábamban, és közben persze mosolyogjak is. Nem könnyű ennyi mindenre figyelni egyszerre.
Óvatosan lépkedtem, már csak egyetlen lépcsőfok volt hátra…hát nem megbotlottam?
Egyszer csak éreztem, ahogy eltűnik a lábam alól a talaj, s mindenki sikítozik, hogy most mi lesz velem?!
De ekkor hirtelen megragadott egy kéz, s ettől kezdve teljes biztonságban éreztem magam…