Blue Rose - Kilencedik fejezet

Sziasztok!
Tudom meglepő, de azt hiszem visszatértem! Újra megjött a kedvem az íráshoz és ha még mindig olvasni akarjátok a blogom, kérlek komizatok, mert most aztán tényleg szükség lesz a visszajelzésekre!
Puszi!


Edward szemszöge






Miután anyám elmondta, hogy Peyton és az édesapja nálunk vacsorázik aznap este, muszáj volt kikéretőznöm pár percre a mosdóba, hogy felfogjam a dolgot.
Most a fürdőkádon ülök és meredek magam elé. Anyám tervez valami, ez biztos! Ó, nem, biztosan azt akarja, hogy Peyton legyen a feleségem! NEM, NEM, NEM és NEM! Peyton szép lány, de én Bellát szeretem! Addig kell lebeszélnem róla anyát, amíg nem szól apámnak! Apropó, Bella… erről jut eszembe, hogy nekem ma estére programom van vele. Hogy fogom ezt összehozni? Két választásom van. Az egyik: lemondom a Bellával tervezett programot családi okokra hivatkozva, s itt töltöm az egész estét, majd este ha végeztem, bemászok Bella ablakán, s együttöltünk egy kis időt. A másik: megpróbálok egyszerre két helyen lenni, ami egyszerűen lehetetlen! Így az első lehetőségnél kell maradnom. Rögtön reggeli után át kell mennem Bellához, miután hívtam Peytonnek egy kocsit, mert Bellának semmi esetre sem szabad meglátnia itt Peytont.
Gyorsan visszamentem az ebédlőbe, hogy minél hamarabb túlessek a reggelin, s láthassam egyetlen szerelmemet!










Bella szemszöge



Éppen a reggelihez készülődtem, amikor hallom, hogy megszólal a csengő. Ki lehet az ilyen korán? Gyorsan magamra kaptam köntösöm – mivel hogy még mindig hálóingben voltam - s lesiettem a lépcsőn. Ezúttal még figyelnem sem kellett és még csak meg sem botlottam. Talán a szerelem teszi, vagy az hogy múlt éjjel végre kialudtam magam.
Egyetlen kisebb botlást azért sikerült összehoznom, ráadásul a végső cél elérésének pillanatában, ugyanis a szobalány épp fordult meg és nekem ütközött.
Sűrű bocsánatkérés közepette a szobalány kinyitotta az ajtót. Az ajtó előtt pedig nem más állt, mint Edward. Összébb húztam magamon a köntösöm, s vártam, hogy bejöjjön. Nem igazán akaródzott beljebb lépni az ajtón.
Mikor végre belépett, odaállt elém, s megfogta két kezem, majd így szólt:


- Bella, sajnálom, de le kell mondanom a ma esti vacsorát, mert édesanyám már tervezett ma estére programot, s erről csak ma reggel tájékoztatott.


- Ó… - éreztem ahogy hirtelen a szemem megtelik könnyel, s elkezd lefolyni az arcomon.


- Ne, Bella, ne sírj! Kérlek! – szólt fájdalmas, aggódó hangon – Bepótoljuk ígérem. Már akár holnap este, rendben?


- Jó, rendben! – mondtam szomorúan.



Majd adott egy puszit a homlokomra, aztán elköszönt, s elment.
Magamba roskadva mentem fel a szobámba. Majd átmegyek Peytonhöz, és nála töltöm az estét. Gyorsan felkaptam a telefont és tárcsázni kezdtem.






- Halló.


- Jó napot! Bella vagyok. Beszélhetnék Peytonnel?


- Egy pillanat.


- Szia Bella! – köszönt Peyton.


- Szia! Mit szólnál, ha csapnánk egy csajos estét?


- Ó, sajnálom, de már van programom.


- Oh…rendben – mondtam csüggedve.


- De ígérem, bepótoljuk. – mintha ezt ma már hallottam volna.


- Okés, akkor jó szórakozást! Szia!



Meg sem vártam, hogy visszaköszönjön, azonnal letettem a telefont. Teljes mértékben eluralkodott rajtam a letargia. Egész nap csak feküdtem az ágyban, hálóingben, s bámultam a falakat, vagy az esőt az ablakon.
Pont, amikor Edwarddal minden rendbe jött, akkor megint elromlik minden…







Edward szemszöge






Természetesen anyám kiadta a szobalányok feladatát, így egész nap sürögtek-forogtak a konyhában. Persze ötször annyi ételt készíttetett, mint amennyire szükség lenne.
Én a napot többnyire a szobámban töltöttem. Szégyelltem magamat, láttam Bella arcán, mennyire csalódott. Remélem ma este kitudom majd engesztelni a vacsora után. Csak éljem túl…










Este 8 óra






A vacsorán ülök. Anyám és apám az asztalfőn ül. Peyton és az édesapja, Larry az egyik oldalon, én pedig a másikon. Az előételen már túl vagyunk. Nemsokára felszolgálják a sültet. Peyton szinte le sem veszi rólam a tekintetét. Én persze zavarodottan mocorgok, s körülbelül öt percenként az órámra pillantok. Közben persze tervezgetve, hogy jutok be Bellához anélkül, hogy a szülei észrevennék, illetve hogy fogom kiengesztelni? Talán nem fog rám túlságosan haragudni.






- Edward, merre jársz kisfiam? Olyan, mintha nem lennél itt köztünk… - hallottam meg anyám hangját.


- Elnézést, kicsit fáradt vagyok.


- Talán elmehetnél Peytonnel sétálni, az egy kicsit felfrissít majd…


- Anya, nem hiszem, hogy erre bármi szükség volna…


- Nagyon szívesen sétálnék egyet. – jelentette ki Peyton. Remek, most már biztosan mennem kell!!!!


- Anya, még a desszertet sem ettük meg. Citromos szelet, a kedvencem, nem hagyhatom ki – s rámosolyogtam, hátha ezzel sikerül meggyőznöm.


- Fiam, a desszert megvár, Peyton pedig most szeretne sétálni.


- Értettem anya! – mondtam ,majd Peytonhöz fordultam.


- Eljönnél velem egy sétára a kertben? – s elővettem a legszebb mosolyomat.


- Nagyon szívesen – emelte rám hatalmas és gyönyörű zöld szemeit.






Lassan elindultunk a kert felé. Peyton szorosan mellettem haladt, s ez egy kicsit zavart engem. Az esti levegő kicsit hűvös, csípős volt, így – az udvariassághoz híven – felkínáltam Peytonnek a kabátomat. Telihold van…ilyenkor általában nem alszom túl jól.
Rengeteg dolog járt a fejemben amiről Peytonnek nem kell tudomást szereznie.
Folyton Bellára gondoltam. Remélem nem haragszik rám túlságosan.
Gondolataim sokaságából ébresztett fel egy női hang. Ekkor kellett ismételten rájönnöm, hogy nem vagyok egyedül.






- Hahó…merre jársz?


- Ne haragudj rám kérlek! Csak…nem is tudom…


- Nekem elmondhatod… - nézett rám kissé könyörgő szemekkel.


- Nem, nincs semmi baj! Tényleg! Csak fáradt vagyok! Ez minden.


- Rendben. – Mintha csalódottság suhant volna keresztül arcán.


- Mesélj magadról! – mondtam, hogy egy kicsit oldjam csalódottságát.


- Mit szeretnél tudni? – kérdezte kíváncsian, s mosolyogva.


- Mindent, amit elárulhatsz! – próbáltam lelkesedni, de a hangomból még számomra is hallható volt, hogy nem sok sikerrel.


- 17 éves leszek májusban. Amikor kislány voltam – 9éves – meghalt az édesanyám. Sajnos nélküle kellett felnőnöm, de mégsem voltam egyedül, mert ott volt mellettem az édesapám és a legjobb barátnőm, Bella.


- Várj…mit mondtál?


- Hogy meghalt az édesanyám. Nem szép, hogy nem figyelsz rám! – mondta megbántott hangon.


- Nem, nem, a név…a legjobb barátnőd…


- Bella…pontosabban Isabella Swan…de miért, talán ismered?


- Őőő….nem, csak azt hittem, hogy igen, de…mégsem…


- Á, értem… - mondta fejét lehajtva.


- Megbocsátanál… - azzal biccentettem egyet köszönésképpen , majd megfordultam, s öles léptekkel haladtam a ház felé.

Jó hír :)

Sziasztok!

Hamarosan kész az új fejezet!Kicsit szorgoskodtam, így a jövő hét végére talán sikerül is begépelnem és felraknom!
Ez azoknak nagy öröm, akik mindig írnak nekem és támogatnak!Ez úton is üzenem nekik, hogy köszönöm és jövő hét vége felé nézzenek be, mert garantáltan izgalmas fejezet lesz!Természetesen a többiek is remélem, hogy továbbra is olvasni fogják!Csak arra kérném őket, hogy írjanak kommentárt, mert sokat számít!Köszönöm!
Puszi (=

Sziasztok!

Döntöttem a bloggal kapcsolatban! A suli idején a szünetekben lesz frissítés! Ha lesz időm, akkor máskor is fogok frissíteni, de ezt nem ígérem meg!

Blue Rose – Nyolcadik fejezet

Prom night

Sziasztok! Itt az új fejezet!Ez nem lett valami hosszú sajnos. A következő fejezetekről szólnék néhány szót: mivel hamarosan elkezdődik a suli, és ez az utolsó évem, eléggé sokat kell majd tanulnom.Még nem tudom, hogy mi lesz a bloggal, ugyanis a történetnek még közel sincs vége. Vagy az a megoldás lesz, hogy hétvégén írok és kb kéthetente lesz egy-egy új fejezet, természetesen kommentek fejében. Ugyanis megint alig van aki ír. Ez nagyon rosszul esik nekem, mert így az jön le, hogy nem szeretitek a történetemet. Van 17 rendszeres olvasóm, és ebből kettő az, aki ír! A rendszeres olvasók dolga nem az lenne, hogy támogatja az írót a kritikáival(legyen az jó vagy rossz)valamint így jelezve azt, hogy tényleg vannak olvasói, és nem kell elkeserednie?Nekem ez a véleményem! A másik variáció, hogy csak a szünetekben lesz frissítés, de akkor két, esetleg három fejezet is!Nem tudom még melyik legyen!Remélem tetszik majd ez a fejezet is!Puszi: Leia






Bella szemszöge



A svájci út jól sikerült. Peytonnel rengeteget szórakoztunk és sikerült a gondolataimat – vagy lehet, hogy inkább az érzéseimet – rendezni magamban.
Már hazafelé tartunk. Néhány óra és hazaérünk. Kíváncsi leszek a karácsonyi partira. Talán idén mégsem lesz annyira szörnyű.
Pár órával később, mikor már meg volt a köszöngetés, s a kipakolás, az ágyamon fekszem, mikor halk kopogtatást hallok.


- Szabad – kiáltok
- Isabella kisasszony! Az édesanyja hívatja, egy fiatalember van itt, s szeretne beszélni önnel.
- Rendben. Azonnal megyek.


Fogalmam sem volt róla ki lehet az, s mit akarhat. Kíváncsiság hajtott, így siettem. Ez természetesen a vesztemet okozta. Megfeledkezve ügyetlenségemről, szaladni kezdtem lefelé a lépcsőn, ám megbotlottam saját lábamban, és vagy tíz lépcsőfokot végigbotladozva értem „földet” karjaiban. Felnéztem, s abban a pillanatban elolvadtam. Teljesen rabul ejtett tekintete. Deja vu-m volt. Éreztem, hogy ezekben a karokban már landoltam! Felnéztem, s tekintete ismét rabul ejtett.


- Edward – nyögtem
- Isabella kisasszony – biccentett túl távolságtartóan és komoran! Ez furcsa! Miért viselkedik így? Olyan…fura! Felsegített, majd így szólt:
- Jól van? – kérdezi kevés aggodalommal szemében.
- Igen, köszönöm! Már megint megmentette az életem! – mondtam kicsit halkabban.
- Szóra sem érdemes!
- Elsegítene a fürdőszobáig? Kicsit felfrissíteném magam.
- Természetesen.
Elindultunk! Majd, amikor már biztos távolságra kerültünk a vendégektől, megálltam.
- Nem érzi jól magát, kisasszony?
- Nem, semmi bajom! De nem beszéltük már meg, hogy tegeződünk?
- Nem emlékszem ilyesmire kisasszony!
- Hát, akkor most mondom! Tegeződjünk! – mondtam, s közben rávillantottam legszebb mosolyomat!
- Nézze, ez nem hinném, hogy túl jó ötlet lenne!
- De én ragaszkodom hozzá!
- Rendben.
- Ó, Edward, annyira sajnálom, ami történt. Én…én nem akartalak átverni. Az érzelmeim még mindig ugyanazok irántad, mint amiket akkor este bevallottam neked. Csak épp megijedtem attól, hogy bevallottad mit érzel, majd az édesanyád meglátott, és…egyszerűen…csak megijedtem! Annyira sajnálom!
- Ó, Bella, el sem hiszem, hogy ez nem csak egy álom! – ölelt magához.


Majd gyengéden eltolt magától, mélyen szemembe nézett, s ajka egyre közelebb került az enyémhez, mígnem összeért. Még sosem éreztem ilyet. Mintha áramütés ért volna. De nem az a fajta, amikor fáj, hanem amikor úgy érzed a szíved majd felrobban, annyira kalapál a mellkasodban, de közben kicsit azért meg vagy rémülve, de mégsem annyira, hogy ezt kimutasd, s abbahagyd a csókot. Az érzés átjárja a tested, s csak arra tudsz gondolni: MÉG! AKAROM! MÉG!
Ám ekkor ajka elhagyja enyémet. Ismét szemembe néz, s mosolyog. Tiszta szívéből mosolyog. Majd így szól:

- Szeretlek.
- Én is szeretlek.


Majd szorosan megfogta kezem, elkezdett futni, s magával húzott engem is. Kivitt a kertbe, annak is a hátsó részébe, ami jó távol van a háztól. Az este hátralévő részét itt töltöttük. Hol csókolóztunk, hol beszélgettünk kicsit, hol pedig csak egymás tekintetét fürkésztük csendben, hogy vajon mire gondolhat a másik.
Aztán eljött a búcsúzás ideje. A ház kiürült, s csendes lett, ebből jöttünk rá, hogy Edwardnak mennie kell! Elkísértem az ajtóig, ott lehajolt, két kezébe fogta arcom, majd gyengéden, de mégis oly nagy szenvedéllyel megcsókolt.


- Holnap látlak? – kérdeztem.
- Persze. És egy meglepetésem is van számodra.
- Szeretlek.
- Én is téged. Aludj jól szerelmem!


Azzal leszaladt a lépcsőn, s eltűnt a sötétben.






Edward szemszöge



Micsoda fergeteges este! Ez a lány csodálatos! Egyszerűen éreztem, hogy ez a bál meghozza majd a szerencsémet.
Az estén elmélkedve sétáltam hazafelé… Mikor már a kapunkban jártam, megláttam egy lányt álldogálni a házunk előtt. Peyton volt az.


- Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?
- Csak látni akartalak!
- Jó ég, te reszketsz! Peyton, mi van veled? Csak nem beteg vagy?
- De igen. De nem vészes, hamar meggyógyulok! Ezért is nem tudtam elmenni Swanék báljára… Annyira sajnálom, megígértem, hogy ott találkozunk majd!
- Semmi baj Peyton! De haza kellene menned! Kérek egy kocsit számodra és hazaviszlek!
- Ne, Edward, kérlek ne! Veled akarok lenni! Nem maradhatnék itt ma éjszakára?
- Na jó, rendben, maradj!

Bevittem Peytont a házba, engedtem neki egy forró fürdőt, majd befektettem az ágyamba. Mindezt úgy kellett csinálnom, hogy a szüleim ebből ne vegyenek észre semmit sem. Mielőtt lefeküdt volna aludni, megcsókolt. Én egész éjjel nem tudtam aludni. Csak az járt a fejemben, hogy hogy tehetem ezt Bellával.

***

Mégiscsak elbóbiskoltam néhány órára, ugyanis amikor reggel kinyitottam a szemem, Peyton nem volt sehol. Azonnal kipattantam az ágyból és a keresésére indultam. Már végigjártam a ház nagy részét, mikor az ebédlőben megtaláltam a szüleimmel együtt. Mikor beléptem, anyám így szólt:


- Nem szép dolog egy ifjú hölgyet egyedül hagyni Edward! – mosolygott – Gyere, csatlakozz hozzánk.
- Rendben anya.
- Jó reggelt Edward – mosolygott Peyton. Látványosan jobb színe lett ma reggelre.
- Jó reggelt! Már jobban festesz, mint tegnap este!
- Mondtam, hogy gyorsan gyógyulok!
- Meghívtam Peytont és az édesapját holnap vacsorára! – közölte vidáman anyám. Na erre nem tudtam mit mondani.

Blue Rose – Hetedik fejezet

Sziasztok! Remélem tetszeni fog ez a fejezet is! Holnap megyek nyaralni, ezért tettem fel csak ma a fejezetet, mert bár csak gépelni kellett, de pakolnom is kellett, így két részletben tudtam csak begépelni. Jövő hét pénteken jövök haza. Próbálok a nyaralás alatt összehozni egy fejezetet, de nem tudom mennyi időm lesz, így nem ígérem, hogy lesz új fejezet, de igyekszem! Puszi nektek!

Edward szemszöge

Nem tudom elképzelni, hogy tehettem ezt. Mással csókolózni, miközben Belláé a szívem? Hogy juthatott ez eszembe?
Ez a lány nem azt érdemli, hogy hiú reményeket keltsek benne. Ennél sokkal többet érdemel!
Önsajnálatba süppedve tartottam hazafelé…
Amikor hazaértem, automatikusan a postaláda felé nyúltam, hogy megnézzem, jött-e valami levél számomra. Nos, kifejezetten számomra nem, de a család számára címezve, egy díszes boríték volt a számlák és egyéb karácsonyi üdvözlőlapok közt.
Gyorsan kinyitottam, ugyanis a Swan család címere díszelgett rajta. Ez állt benne:


„Tisztelt Richard Hermann!

            Szeretettel várjuk, Önt és kedves családját, a December 25-én este hét órakor tartandó Karácsonyi partinkra.

       Üdvözlettel: 

      

                           Swan család"

Ez keltett bennem némi reményt arra, hogy talán megbeszélhetem a dolgokat Bellával. Miután elolvastam, a házuk felé pillantottam. A kertészek, - akiknek most, hogy beköszöntött a tél, nem sok teendőjük akadt a növényekkel – éppen lapátolták a havat bejárati ajtajuk elől. A ház kihaltnak tűnt, valószínűleg a hideg és a reggel koraisága miatt. Még egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd bementem.


Bella szemszöge


Mikor úgy két óra alvás után kikeltem az ágyból, s az ablakhoz léptem, majdnem szívrohamot kaptam. LEESETT A HÓ!RÁADÁSUL NEM IS KEVÉS! TALÁN MÉG AZ ÚT IS LE VAN FAGYVA! Igen, ez a kétbalkezesek rémálma. De hogyhogy nem vettem észre? Hisz egész éjjel fent voltam. Talán annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy fel sem tűnt.
Valószínűleg látszik rajtam, hogy nem aludtam valami sokat, így majd ki kell találnom valami hihető sztorit anyám számára.
Magamra kaptam köntösöm, majd sietősen – de azért annyira mégsem, hogy összetörjem magam – leszaladtam az étkezőbe. A szüleim már javában fogyasztották reggelijüket, s a szokásos karácsonyi partiról beszélgettek.
Ekkor megtorpantam egy pillanatra. A karácsonyi parti! Az évnek még egy olyan eseménye, amit ki nem állhatok!
Eddig még egyik évben sem sikerült megúsznom. Talán idén megoldható lesz valahogy. Talán Peytonnel előbbre hozhatnánk a szilveszteri kirándulást Svájcba. Talán idén mehetnénk előbb.
Reggeli után átmegyek hozzá, hogy megbeszéljük, hogy is fogjuk rávenni a szüleimet.


- Ó, kicsim, hogy nézel ki? Nem aludtál egy szemhunyásnyit sem az éjjel? Már megint átolvastad az éjszakát? – ha csak ennyi lenne a gond…
- Neked is jó reggelt Anya! Apa! – mondtam, majd odasiettem apámhoz, s adtam neki egy puszit.
- Mit olvastál kislányom? – kérdezte apám, igazán érdeklődve – Csak nem megint az Üvöltő szeleket? – kérdezte mosolyogva.
- Hogy találtad ki Apa? – hazudtam. Utáltam neki hazudni.
- Folyton azt olvasod – nevetett – Nem tudom mit szeretsz benne – tűnődött el.
- Apa, ezt te nem értheted! Ez olyan lányos dolog, nem férfiaknak való – nevettem kicsit gúnyosan.
A reggeli békésen telt, egészen addig, míg anyám meg nem említette a karácsonyi bulit.
- Szétküldtük a meghívókat a karácsonyi partira! Szinte mindenkinek küldtünk. Küldettem Hermannékhoz is, olyan kedves család!
- És, kaptatok már visszajelzést, hogy jönnek-e? – kérdeztem félénken.
- Bella, még csak ma küldtük szét a meghívókat, nem várhatod el, hogy máris válaszoljanak!
- Csak kérdeztem! – azzal fogtam magam, felálltam az asztaltól, s felrohantam a szobámba.
- Bella! – hallottam a kiáltásokat, de ügyet sem vetve rá bezártam magam mögött az ajtót.


Elhatároztam, hogy felöltözök, majd átmegyek Peytonhöz. Meg kell beszélnem vele az Edward témát – persze név nélkül, hátha ismeri – majd felvetem neki az előbbi indulást Svájcba.

                                              ****

- Peytonhöz mentem.
- Rendben. Üdvözlöm az édesapját, Larryt.
- Megmondom! Majd jövök! Szia

                                                         ****

- Szia Peyton – léptem be a szobájába.
- Hello Bella! – mosolygott – Mizujs?
- Leesett a hó! Tudod mit jelent ez?
- Tudom – mutatja fel a meghívót – Alig várod, mi? – gúnyolódott.
- Igazából arra gondoltam – néztem rá félénken boci szemeimmel – hogy…ööö…
- Nyögd már ki Bella!
- Arra gondoltam, mehetnénk előbb a szilveszteri kirándulásra! Mondjuk úgy, hogy a partin már ne legyünk itthon. Tudod, hogy mennyire utálom ezt az egészet! Kéééérleeek!
- Én benne vagyok! Már csak a szüleidet kell meggyőznünk!
- Igen, és nem lesz könnyű!
- Majd kitalálunk valamit.
- Okés! Na de mesélj, mi az oka annak, hogy így ragyogsz? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem is ragyogok!
- Dehogynem!
- Na jó, talán egy kicsit! Tudod, Lucas szakított velem tegnap, így a parkban kötöttem ki, ahol találkoztam egy sráccal. Őt is pont tegnap éjjel ejtették át, így egymásra találtunk! Megcsókolt!
- De jóóóó – mondtam, s próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, miközben nem tudtam másra gondolni, csakis Edwardra.
- Hé Bella, minden oké?
- Persze, csak elbambultam kicsit.
- Okés! Mikor megyünk át hozzátok?
- Most!
- Akkor menjünk.

Persze Peyton apjánál simán ment minden. Az én szüleimnél már keményebb dió volt.


- Anya, kérlek!
- Nem, itthon kell lenned a partin! Sőt, a karácsonyt is mindig együtt ünnepeljük! Nem mehetsz. December 27-én indulhattok, és felőlem addig maradtok, ameddig csak akartok, de előbb NEM!
- Apa, szólj neki! Vedd rá kérlek!
- Beszélek anyáddal négyszemközt. Aztán majd meglátjuk mit tehetünk,rendben?
- Jó.
- Renée, gyere velem az irodába kérlek! – szólt apám.
- Megyek!

                                              ****

Úgy fél óra múlva jöhettek ki az irodából. Anyám egy morcos pillantást vetett rám, majd elviharzott mellettem! Ebből tudtam, hogy sikerült. De ekkor még nem tudtam, hogy nem teljesen. Apám odalépett hozzám, megfogta két kezem, mélyen szemembe nézett, majd így szólt:

- Mehettek. Sikerült meggyőznöm anyádat. – Ekkor elmosolyodtam, de a következő mondata kissé lelombozott. – Egy feltétellel…

- Mi a feltétel? – kérdeztem remegő hangon.

- Ha karácsony három napját – így beleértve a partit is – itthon töltitek.

- Tudhattam volna. Rendben!

Így legalább pár napra megszabadulok ettől a helytől, s tisztázom magamban a dolgokat! Erre szükségem van.

****

Összepakoltunk, a csomagjaink már a kocsin, ami kivisz minket a reptérre. Még egy utolsó pillantást vetettem a házuk felé…ekkor láttam meg az ablakban. Arca ismét fájdalomtól kínzott, mint mikor legutóbb láttam. Mélyen belenéztem szemébe, majd lesütöttem szemem, s beültem a hintóba, s elhajtottunk…

                     

Blue Rose - Hatodik fejezet

Sziasztok! Megérkezett a rég várt új fejezet! Remélem tetszik majd nektek, és kompenzálja majd azt, hogy nagyon későn tettem fel! Bocsánat ezért, de érettségiztem, és sok volt a dolgom. Kérlek kommenteljetek!
Nem tudom mikor lesz új fejezet, de szerintem egy héten belül érkezik,ha össze tudom hozni!
puszi nektek!

Bella szemszöge

Ott állt teljes életnagyságban az ablakom alatt. Nem öltönyt viselt. Ez meglepett. Azon két alkalommal, amikor láttam őt, elegáns öltönyben volt. Most egy egyszerű farmert és egy kockás inget viselt vastag kabátja alatt. Még így is elegáns volt, de mégis laza. Meglepődtem, hogy itt látom. Nem gondoltam volna, hogy képes eljönni.

Nagyon bánatos volt arckifejezése. Csak úgy sütött szeméből a fájdalom. Nem bírtam a szemébe nézni. Tudtam, hogy ez a fájdalom miattam van. Én okoztam neki. Nem akartam bántani, mégis megtettem.

Kell nekem, akarom őt, nem akarom, hogy másé legyen, de annyira megijedtem attól, hogy bevallotta mit érez, s hogy utána én is feltártam előtte mélységes titkaim. Hisz sebezhetővé váltam számára. Bármikor megbánthat, elhagyhat. Bármikor úgy gondolhatja, hogy mégsem kellek neki, hogy nem vagyok neki elég jó. Ha eltaszítana magától, azt nem élném túl!

Talán jobb lenne, ha visszavonnék mindent, amit mondtam, s akkor még lehetnénk baráti viszonyban. Bár tekintve, hogy sem ő, sem én nem csupán barátságot érzünk a másik iránt, úgy ez igen nehéz lesz. De meg kell tennem! Muszáj! Különben én járok rosszul! Én fogok csalódni, majd szenvedni! Tudom, hogy anyám és apám meg lenne elégedve vele, mint férjjel, de tudom, hogy addig már nem jutnánk el!

Estélyekre, összejövetelekre járna, keresné az új lányokat, akik újat, mást tudnak mutatni majd neki. Azok a másik lányok majd megadják neki azt, amit én nem tudok.

Meg kell mondanom neki, hogy csak túl sok volt a bor a vacsora alatt, s ezért hordtam össze mindenfélét. Tudom, hogy meg fogom bántani, de nincs más választásom, nem tehetek mást. Tudom, hogy csak néhány hétig lennénk együtt. Után a megunnak, majd félredobna.

Igaz, hogy fájni fog ha ezt kell neki mondanom, nekem is és neki is, de jobb lesz így.

Miközben ezen morfondíroztam, Edward már az erkélyemen állt.

- Mit keresel itt?

- Látnom kellett. Tudnom kell mi volt veled! Tudnom kell miért nem néztél rám?! Tudnom kell, különben belehalok... - mondta fájdalommal teli szemmel, miközben megfogta a kezem.

- Nem szabadna itt lenned!

- Hát már nem szeretsz? Már nem szeretnél karjaimban feküdni? Már nem vágyod csókjaim?

- Edward, kérlek ne csináld ezt!

- Szóval nem... - ejtette ki kezem kezéből.

Elgyötört arca szinte megölt!

- Edward...

- Semmi baj Bella, megértem. Csak tudod...ha nem érzel irántam semmit sem, miért hitegettél? Miért kellett elhitetned velem, jelentek valami, amikor nem.

Nem tudtam mit mondani. Akartam, de nem ment. A hangszálaim felmondták a szolgálatot. Akárhányszor kinyitottam a számat, hogy kinyögjek végre valamit, egy hang sem hagyta el.

- Még egy kérdés, aztán békén hagylak - törte meg a csendet - Tényleg nem érzel irántam semmit sem?

- Edward...kérlek...

- Jó, mindegy, hagyjuk! Megyek. Nem számít. - arcáról sütött a fájdalom. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, s addig csókoltam volna, míg bele nem zsibbad a szánk. Azután pedig addig hajtogatnám neki, hogy szeretem, amíg a szánkból el nem múlik a zsibbadás, majd amint elmúlt, újra csak csókolnám, s csókolnám.

De nem ezt tettem. Csak álltam és hagytam, hogy elmenjen. Aznap éjjel nem hunytam le a szemem.

Edward szemszöge

Miután megjártam Bella szobájában a poklok poklát, nem mentem haza. Nem akartam a szobámban magamba süppedni. Tudtam, úgysem tudok elaludni, így inkább sétáltam egyet.

Nem néztem merre megyek, csak mentem lehajtott fejjel, amerre vitt a lábam.

Hirtelen egy parkban találtam magam. Leültem a legközelebb lévő padra, s arcom a tenyerembe temettem.

Végigfuttattam fejemben mindenegyes pillanatot, amit Bellával töltöttem, mielőtt az anyám meglátott minket. Semmi olyat nem tapasztaltam "látomásaimban", amely ellentmondana érzelmeinek, melyeket bevallott, s ezek szerint mégsem igazak.

Mindig olyan vidáman nézett rám. Olykor-olykor félszegen rám mosolygott, s csak a szeme sarkából kacéran lesett.

Az első találkozásunkkor kiderült már, kicsit ügyetlen, de ez is egyfajta bájt adott neki. Nála nem idegesítő volt ez, sokkal inkább szexi.

Aztán eszembe jutott az utolsó perc, amikor kitárta szívét. Láttam magam előtt a képet, ahogy állunk a szobámban, s arcunk centiről centire egyre közelebb kerül egymáshoz. Szemében tűz ragyog, arca kipirult, a testéből süt a vágy...

Talán mégis igaz minden amit mondott. De akkor miért tagadja? Akkor azután a pillanat után, hogy anyám belépett a szobába, miért volt olyan rideg hozzám? Még csak rám sem pillantott, egyetlen egyszer sem!

Ki tudja mikor, de egyszer csak elaludtam, s már arra keltem, hogy egy női hang szólongat, mely nem ismerős számomra.

- Hé, fiú, ébresztő! Kelj fel! - mondta, miközben rázogatta a vállam.

Kinyitottam szemem, s egy nagy, zöld szempárba "ütköztem". Göndör, szőke fürtök keretezték a lány hófehér arcát. Piros - szinte már vörös - szája azonnal magához vonzotta figyelmemet. Kacér mosolyt villantva rám, így szólt:

- Mit keres itt egy úri fiú ily kora reggel?

- Csak egyedül akartam lenni egy kicsit.

- Szerelmi csalódás? - A fenébe, a lány fején találta a szöget.

- Hogy hívnak? - tértem ki a válaszadás elől.

- Peyton Sawyer. És a te becses neved meg szabad tudni, egyedül kószáló fiú? - mosolygott továbbra is.

- Edward Hermann, kisasszony - s kezet csókoltam neki.

Elbűvölő volt a tekintete, egyszerűen nem tudtam levenni szemem arcáról. Percekig csak bámultuk egymást. Ismét ő törte meg a csendet.

- Szóval, miért is kószáltál éjnek évadján errefelé, csak úgy egyedül? Ide általában a szerelmesek jönnek romantikázni.

- És akkor TE mit keresel itt egyedül?

- Most nem ez a fontos - felelte - hanem, hogy te mit keresel itt? Egy ilyen jóképű fiú nem lehet barátnő nélkül... - mondta kacér,már-már kihívó mosollyal arcán.

- Egy lány az oka. - erre a válaszra kicsit lelankadt mosolya, pedig számíthatott volna rá, hisz az előbb is nyilvánvalóan tereltem a témát. - Tudod... - hajtottam le a fejem - azt hittem ugyanúgy érez, mint én, de mégsem.

- Sajnálom - mondta. Kiéreztem belőle, hogy nem csak mondja, hanem komolyan is gondolja.

- Akkor most te jössz! - vigyorogtam rá. Kicsit zavarba jött.

- Furcsa egybeesés, de én meg egy fiú miatt vagyok itt. Tegnap este elmondta, hogy már nem szeret, s azt szeretné, ha szakítanánk. Mivel könyörgésem után sem érzett másképp, így meg is tette ezt. Én meg itt kötöttem ki.

- Hát, akkor hasonló cipőben járunk. - mondtam együttérzően.

- Igen... - mondta szomorú mosollyal arcán.

- Mi lenne, ha hazakísérnélek?

- Az nagyon jó lenne, köszönöm.

- Itt laksz a közelben?

- Igen, pár saroknyira van a birtokunk.

- Rendben, akkor menjünk.

- Rendben.

Felálltunk, s elindultunk arra, amerre Peyton mutatta. Sokat beszélgettünk, így sok mindent tudtunk meg egymásról.

Mikor megérkeztünk a házukhoz, mindketten lesütött szemmel a cipőnket bámultuk. Pár percnyi csend után - mely mellesleg óráknak tűnt - megszólalt:

- Köszönöm, hogy hazakísértél.

- Nincs mit köszönnöd - feleltem mosolyogva - Szóra sem érdemes!

Rám mosolygott...nem tudtam levenni róla szemem, annyira lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

Nem tudom miért, s hogyan jött ez az ötlet, de hirtelen úgy éreztem: muszáj megcsókolnom!

Közeledni kezdtem felé, óvatosan, közben figyelve arcát, hogy ő is akarja-e. Miután nem láttam semmi jelét annak, hogy kifogásolná, amit teszek, megcsókoltam.

Amint összeért ajkunk, mintha áramütés ért volna. Karját nyakam köré fonta, beletúrva közben hajamba. Átfogtam derekát, hogy közelebb húzhassam magamhoz.

Majd a csók, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért.

Miután elköszöntünk, csak álltam ott, s nem tudtam megszabadulni a gondolattól, mely egész idő alatt a fejemben lebegett.

S ez nem volt már, mint: BELLA

Blue Rose-Ötödik fejezet

(Bella szemszöge)

Miután "végre" máshová is tudtam nézni, nemcsak Edward smaragdzöld,izzó szemeibe, elindultunk a szülei felé.

- Ők itt a szüleim,Edward és Elizabeth Hermann. - mondta Edward mosolyogva.

- Mi már találkoztunk. - lépett oda Edward édesapja,s csókolt kezet - Nagyon örülök, hogy ismét láthatom kisasszony.

- Én is örülök uram. - és tényleg örültem neki.

- Örülök, hogy megismerhetem - lépett elő Edward édesanyja - A nevem Elisabeth.

- Örvendek. Engem pedig ISabellának hívnak,de jobb szeretem,ha Bellának szólítanak.

- Rendben Bella!Akkor menjünk beljebb.

Nézett ránk hívogatóan. Edward a derekamra tette kezét, s így korményzott a helyes út felé.Fülig pirultam,s ahol megérintett, bizsergető érzés töltötte el testem, s rájöttem: nem szeretném,ha elengedne.

A házuk éppoly csodálatos volt belül, mint kívül. Hatalmas belső tér tárult elénk, ahogy beléptünk.

Elisabeth és az anyám egymásra találtak, s a lakberendezésről, bútorokról és az estélyekről csevegtek.Apám és Edward édesapja - olyan furcsa, hogy ugyanúgy hívják,mint imádottam,bár ebben a korban ez népszerű volt,nekem mégis furcsa volt - a szokásos férfi dolgokról beszéltek. Nekem túl unalmas lett volna mindkét beszélgetés,így csendben maradtam és szemléltem a ház szebbnél-szebb dolgait. Beszélgethettem volna Edwarddal is, de túlságosan zavarban voltam ehhez.

Miközben ezeken a dolgokon elmélkedtem, éreztem, hogy valaki figyel.Mivel anyám és apám túlságosan belemerült a beszélgetésbe,így kizárásos alapon csak egy valaki nézhetett. Edward. Felépillantottam, arra számítva, hogy amit észleli,hogy figyelem, abban a pillanatban lesüti szemét,de nem ez történt.Állta pillantásom. Szeme valósággal izzott a vágytól. S ahogy tekintetünk összefonódott, még nagyobb lángra lobbant a tűz szemében.Tisztán láttam szemében mennyire vágyakozik. Nem lehettem biztos vágyának tárgyában, de csak remélni tudtam,hogy én vagyok az!

- Bella, milyen italt adhatok? - kérdezte Elisabeth. Ez zökkentett ki a kettőnk bűvköréből. - Üdítőt vagy esetleg bort?

- A bor jólesz, köszönöm!

- Edward,fiam,te mit iszol?

- A bor nekem is megfelelő lesz. - mondta Edward közben le sem véve rólam a szemét.

Zavarban voltam, éreztem, hogy arcom bíbor színben pompázik. Elisabeth odaadta az italt, s beinvitált az étkezőbe. Edward szorosan jött mögöttem. Remélem, hogy mellém ültetik majd, mert akkor nem tud majd zavarba hozni tekintetével. Mondanom sem kell, megint nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna nekik. Hermannéknál úgy tűnik más az ülésrend. Edward pontosan velem szemben foglalt helyet. Szemmel láthatóan roppantul örült ennek.

Az első fogás egy finom leves volt. Még nem ettem ilyet,így megkérdeztem Elisabethet:

- Elisabeth, olyan mennyei ez a leves, még sosem ettem ilyet. Mi is ez valójában?

- Ó, köszönöm. Rákleves. Örülök, hogy itt kóstolhattad meg először.

- Én is. - feleltem mosolyogva. Majd elkezdtem behabzsolni a maradékot.

- Igazság szerint ez a fiam kedvence. - mondta miközben Edwardra kacsintott. Nekem félrecsúszott az éppen akkor lenyelésre kerülő falat. Ez is csak én lehetek. Kis híján megfulladtam.

- Imelda, hozzon egy pohár vizet! - kiálltott a szobalánynak Elisabeth.

- Köszönöm jól vagyok,csak félrenyeltem.

- Bella, biztos,hogy jól vagy? - kérdezte anyám.

- Persze anya.

- Imelda, hozhatja a második fogást!

Elrendeztem a szalvétám, ittam egy korty vizet a biztonság kedvéért, majd tekintetem Edwardra emeltem. Aggódva nézett rám, kicsit szomorkás szemekkel. Nem akartam, hogy így nézzen rám, olyan szívszorító volt. Próbáltam üzenni szemeimmel, hogy minden rendben. Talán sikerült is, mert már nem nézett olyan szomorúan, s aggódva.

A második fogás sült volt. Nagyon zamatos és jó fűszeres, ahogy szeretem.

- No, Bella, ez hogy ízlik? - kérdezte az idősebb Edward.

- Nagyon finom uram! Csak nem összebeszéltek édesanyámmal?

- Ó, nem! Miért tettük volna?

- Ugyanis pontosan úgy van elkészítve, ahogy szeretem! - feleltem mosolyogva.

- Edward, olyan szótlan vagy ma este! - jegyezte meg mosolyogva Elisabeth. Erre mindenki Edwardra emelte tekintetét.

- Uhm - köszörülte meg torkát - Csak...

- Ó, mindegy is. Mi lenne, ha a desszert után körbevezetnéd Miss Swant a házban. Nyilván unná a beszélgetést - mosolygott rám Edward édesapja - Bizonyára kíváncsi milyen a ház többi része. Mutass meg neki mindent.

- Rendben apám! - mondta, majd jelentőségteljes pillantást vetett rám.

Miután megettük a desszertet is - ami szintén finom grapefruitos és mangós süti volt - a férfiak - kivéve Edwardot - visszavonultak egy szivarra, a nők - kivéve jómagam - pedig a nappaliba. Edward és én pedig csak álltunk egymás mellett némán. Szinte tapintani lehetett a feszültséget köztünk. Végül ő törte meg a csendet.

- Akkor kezdhetjük?

Bólintottam.

- Mit szeretnél látni?

- Igazából mindenre kíváncsi vagyok.

- Jó, akkor erre... - mondta, majd ismét derekamra tette a kezét. Érintése ismét felperzselte bőröm. Elkalauzolt a ház minden egyes részébe, a pincétől a padlásig mindenhová, kivéve egy helyet: a szobáját. Beszélt a családjáról, arról, hogy ezelőtt Párizsban éltek és még sokmindenről. Ám egyszercsak megtorpant.

- Ez az én szobám.

- Ó... - csak ennyit sikerült kinyögnöm. Alig vártam, hogy megpillathassam szobáját, s hogy mit rejt.

Beléptem. Óvatosan lépkedett utánam.

Hatalmas volt a szobája. Kék színű volt, de mégsem éreztem ridegnek. A polcokon rengeteg könyv foglalt helyet. Vaskeretes franciaágya frissen bevetve, sehol nincs rajt egy ránc sem. Külön fürdőszoba volt hozzá, melynek hatalmas fürdőkád állt a közepén.

Minden az ő stílusát sugározta. Mikor a plafonon lévő csodálatos freskót bámultam, hirtelen előttem termett. Belenéztem szemébe, s csendben vártam, hogy történjen valami.

- Bella, csodálatos vagy ma este.

- Köszönöm - feleltem szinte lélegzet visszafojtva. Nem szólt semmit. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.Felperzselt vele. Nem tudtam mit mondjak, nem tudtam mit tegyek, egyszerűen álltam ott, mint akit megbénítottak. Majd kezébe vette két kezem, s így szólt:

- Már akkor megtetszettél, mikor először láttalak. Tudod, amikor a karjaimban kötöttél ki, s gyönyörű szemeid azonnal magukkal ragadtak. Azóta minden percben rád gondolok. Egyszerűen nem bírlak kiverni a fejemből. - mondta lágyan, lángoló szemekkel.

- Ó, Edward! Én is teljesen így érzek. Amikor belenéztem szemeidbe, még a lélegzetem is elakadt. Nem tudtam elszakadni tőlük. És a mosolyod...egyszerűen... nem találok szavakat.

Egy hosszú pillanatig csak álltunk némán, egymással szemben, s szikrázott köztünk a levbegő. Majd Edward arca egyre közelebb került az enyémhez, s amikor már csak pár centire volt tőlem...

- Hát itt vagytok! - jelent meg Elisabeth mosolyogva. - No, Bella, Edward megmutatott mindent?

- Ó, i...igen. - hebegtem zavartan.

- Remek! Akkor menjünk, s fogyasszunk el egy koktélt!

Ettől a pillanattól kezdve nem néztem Edward felé. Próbáltam bekapcsolódni a "felnőttek" beszélgetésébe, de rendszerint elkalandozott a figyelmem.

Edward folyamatosan figyelt, s ahhoz, hogy ezt tudjam, nem kellett felnéznem, mert éreztem tekintetét magamon. Néha meg-meg kérdezték, kikérték a véleményét egy-egy dologról, de akkor is csak gyors és lényegretörő válaszokat adott.

Majd végre vége lett a vacsorának, elbúcsúztunk, s elhagytuk a birtokot. Örültem neki. Végre bámulhattam mást is, mint a földet. Edward szintén szegített a hintónál, mint amikor jöttünk. Most mégjobban perzselte bőröm érintése, s mégjobban szikrázott köztünk a levegő. Nem igen néztem rá ekkor sem. Féltem ha ránéznék, minden kiderül a környezetünk számára. S ezt nem akartam.

***

Végre otthon voltunk. Nem akartam mást, csak hogy felmehessek a szobámba, levehessem magamról ezt a fránya ruhát, bebújhassak az ágyba, s átadhassam magam gondolataim sokaságának. Persze ezt nem ment ilyen egyszerűen. Anyám nem hagyott menekülni. Ahogy elindultam a lépcső felé, megszólított:

- Sokáig voltatok el Edwarddal... - jegyezte meg sejtelmes mosollya arcán. Na már csak ezt hiányzott!

- Megmutatott mindent és mesélt a családjáról. - jegyeztem meg közömbösen. Nehogy rájöjjön bármire is.

- Ó, értem...mindent! Helyes fiú!Illene hozzád!

- Fáradt vagyok! Megyek, lefekszem aludni! - mondtam villámokat szórva szemeimmel.

Azzal otthagytam. Elrendeztem magam, befeküdtem az ágyba, de csak nehezen nyomott el az álom.

(Edward szemszöge)

Elment. Amióta anyám "ránktört", azóta rám sem nézett. Talán meggondolta magát. Talán nem is gondolta komolyan, amit mondott. Talán csak kihasználta, hogy feltártam neki lelkem mély titkát, s csak gúnyt akar űzni belőlem. Bár nem, ő sosem tenne ilyet! De akkor mért viselkedett így?Mért nem nézett rám? Tudom, hogy tudta, hogy bámulom! Talán megrémült. Talán megijedt anyámtól.Talán csak ezért titkolta érzelmeit. Remélem...

Rengeteg "miért"-re kerestem a választ, de sajnos e kérdésekre csak ő tudja a megoldást. Meg kell tudnom, nem tudok enélkül nyugovóra térni. Nem jön így álom a szememre.

Sokáig forgolódtam, majd végül rájöttem: sétára van szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem!

(Bella szemszöge)

Próbáltam elaludni, s egy rövid időre el is nyomott az álom, de csak úgy egy órácskára. Azután megint csak forgolódtam. Ha lehunytam szemem, megjelent előttem gyönyörű arca. Azok a vonások....igazi anolos vonalak keresztezik arcát. Mosolygós arca volt, s a szeme is örült. Ez bitonyára az az arc volt, amikor kisegített a hintóból. Majd ezt hirtelen felváltotta egy másik. Ezen a képen már nagyon szomorú volt. Szörnyű érzés kerített hatalmába. Egyszerre voltam szomorú, s dühös. Dühös voltam magamra, amiért képes voltam fájdalmat okozni neki. Hogy bánthattam meg egy ilyen érző, kedves embert, aki feltárta előttem érzéseit, s én miután az édesanyja "ránk rontott" még csak rá sem néztem.

Csupán fájdalmat tükrözött arca az est hátralévő részében. Megbántottam...ez kétségtelen.Valahogy ki kell engesztelnem, ha egyáltalán még szóba áll velem.

Elkeseredetten feküdtem az ágyamban, amikor zajt hallottam az ablakom felől.Először azt hittem, csak valami állat szaladgál a kertben, úgyhogy nem foglalkoztam vele. De aztán megint hallottam. Felpattantam, s odamentem az ablakhoz. Kinyitottam, s megpillantottam...ŐT!

Remélem tetszett!A következő feji és készül,de nem tudom pontosan mikor teszem fel,mert közben érettségire is készülnöm kell!Sok kommentárt várok,mert különben későn teszem fel a következő fejezetet,ha kész van, akkor is!!!!!!!!

Új fejezet =)

Sziasztok!
Bocsi, hogy ilyen későn! Nem fogok mentegetőzni, tudom, hogy nem valami jó, hogy ilyen későn rakok fel újabb fejezetet, de voltak poroblémáim, amiket helyre kellett tennem magamban, és csak utána tudtam írni!Íme a rég várt fejezet!Remélem tetszeni fog!És kérlek KOMMENTELJETEK!!!


Blue Rose - Negyedik fejezet

/Bella szemszöge/

Szaladtam a ház felé, a hogy csak tudtam. Igaz, botladoztam, de viszonylag hamar - esés nélkül - odaértem az ajtóhoz.

- Nem kellett volna ennyire sietned. - mondta anyám mosolyogva. Furcsa mosoly ült arcán, amit nem értettem. Miután újra levegőhöz jutottam, végre válaszolni tudtam.
- Nem siettem. - hazudtam.Tudtam, hogy nem hisz nekem, én sem hittem volna magamnak. - Amint hallottam, hogy kiáltottál, jöttem is. Gondoltam fontos,azért hívsz.
Ó, nem, nem fontos, csak szólni akartam, hogy hivatalosak vagyunk a Hermann családhoz vacsorára. - mosolygott.
- Mi? Mikor? Miért? - kérdeztem zihálva.
- Ma este. Nem tudom miért vagy így megrémülve, ez csak egy vacsora. ÉS nekem ma reggel nem úgy tűnt, hogy bármi problémád lenne azzal a helyes fiatalemberrel,vagy rosszul láttam? - nézett rám kívácsi tekintettel. - Hogy is hívják?Edward?
- Igen.
- Készülődj, hat órára vagyuk hivatalosak. - kiáltott utánam.

Elindultam, bőszen magam elé meredve a házba, fel a lépcsőn, a szobámba. Mindeközben azon gondolkodva, hogy milyen kifogást találhatnék arra, hogy ne kelljen elmennem. Bár sajnos erre nem sok esélyt láttam. Bárhogy gondolkodtam, nem jutottam semmire sem.

Fejfájás? A, anyám belémdiktálna egy halom gyógyszert, majd elküldene felvenni a ruhámat.

Hasfájás? Anyám átlátna rajtam és szintén elküldene készülődni.

Felvetettem azt az ötletet is, hogy talán megmondhatnám neki, hogy nem akarok menni. Talán megértené. Nem, mégsem. És az is biztos, hogy még dühös is lenne rám, kiabálna velem, majd nem beszélnénk úgy egy hétig; de még mielőtt ez bekövetkezne, hangos ordibálás közepette felzavarna a szobámba, s közölné, hogy tizenöt percem van arra, hogy összeszedjem magam. Jah, és nem felejthetem ki, hogy a vacsora alatt nem csak azt kellene elviselnem, hogy Edwarddal kell egy légtérben lennem, azok után ami történt;hanem még anyám folytonos megaláztatását is.

Miután mindezt végigjátszottam fejemben, be kellett látnom, hogy semmi esélyem a menekülésre.Így hát ha már részt kelle vennem ezen a vacsorán - ami kétségkívül katasztrófának ígérkezett - akkor legalább nézzek ki valahogy. A legszebb ruhámat vettem ki a szekrényből.Mélykék színű volt. Természetesen fűzős. Nem igazán szeretem ezt a ruhát, mert egy picit hosszabb volt, mint a többi, ezért több lehetőségem volt elesni benne, de a színe rendkívül megnyerő volt.

Kikészítettem a csatokat, amelyek a hajam elkészítéséhez kellettek, majd megengedtem magamnak a vizet a kádba.Míg folyt a víz, addig lerohantam a konyhába, s készítettem magamnak egy teát. A vízért nem aggódta, a szobalány úgyis elzárja.

- Készülsz már? - jött be anyám a konyhába.Úgy megijesztett, hogy eldobtam a cukorral teli kanalat.TErmészetesen a cukor szétszóródott a földön, a kanál pedig hangos csörömpöléssel ért földet. "Nem is én lennék" - gondoltam.

- Már engedem a vizet, csak leugrottam egy teáért, amint látod.

- Reméltem is. Ugye csinos leszel? Nagyon fontos ez a vacsora apádnak és nekem is! Apád egy üzleti ügyben is tárgyalni akar, kérlek ne szúrd el!

- Úgy csinálsz, mintha mindent elrontanék. Attól,hogy kétbalkezes vagyok, hülye nem. Nem fogok még beszélni sem,ha így kívánod.

- Nem azt mondtam, hogy hülye vagy,csak nagyon sok dolgot elrontasz.

- Jó,mindegy!

Azzal fogtam a teámat és otthagytam. Elegem van abból,hogy folyton kisgyermekként kezel. UTálom, hogy nem bírtja elfogadni azt a tényt, hogy már nem vagyok pólyás. Tudok viselkedni, nem kell megmondania mit hogyan csináljak. Jól kidühöngtem magam míg felértem, de hogy mégjobban megnyugodjak, igénybe vettem a jó meleg, habbal teli fürdővizet, amit helyettem - szerencsémre - elzárt a szobalány, mielőtt elöntötte volna az egész szintet.

Befeküdtem, s élveztem, ahogy fokozatosan ellep a forróvíz.

Azon kezdtem el morfondírozni, hogy fogom átvészelni ezt az estét.

Talán tényleg nem kellene megszólalnom. Csak ülnék csendben, elfogyasztanám a vacsorát, néha mosolyognék egy kicsit,aztán hazajönnénk és lefeküdnék aludni. Gyorsan túllennék rajta,aztán el is felejthetném.Nem kellene vele beszélnem sem,ránéznem sem,semmit sem. Csak egyszerűen nagy levegőt veszek, benntartom és mire kifújhatom vége is lesz.

Miközben saját eszmecseréimet folytattam fejemben, észbe kaptam,hogy kihűlt a víz. Kikászálódtam, megtörölköztem, s odakászálódtam a tükörhöz. Nem volt sok edvem ehhez az egészhez, de muszáj megtennem. Szép lassan elkészültem. Tökéletesen feltűzött hajam, kevés sminkem elkészítése után, magamra öltöttem hatalmas abroncsos ruhám.

Szépnek láttam magam. Most először láttam azt a lényt, akivel elégedett vagyok. Akit a hibáival együtt is szépnek látok, s elfogadok.

Bevallom tetszem magamnak. Bár nem akartam kicsinosítani magam, mégis sikerült. Talán a tudatalattim akarta, hogy így legyen. Üzenni akar,hogy NEKI akarok tetszeni.

Vajon miért hívott el sétálni? Bizonyára nem azért, hogy csak úgy elüsse az időt. Talán azért, mert viszonozza érzelmeimet, s ő is hasonlóképp gondol rám,mint én rá.

De nem, ezt el kell felejtenem. Nem gondol rám. És én sem azért nézek így ki,hogy neki tetsszek, hanem mert apának és anyának fontos ez az este. Remélem hamar túlleszünk rajta, mert a végén még szívrohamot vagy agyvérzést kapok az idegességtől.

- Isabella Marie Swan! - ez nem hangzik jól. Anyám csak akkor szólít a teljes nevemen, amikor valami nagyon rosszat teszek.

- Itt vagyok!Mi a baj? - kérdeztem ártatlanul.

- Az,hogy már vagy tíz perce szólítgatlak, de semmi válasz!

- Bocsánat,kicsit elkalandoztam.Jó leszek így? - kérdeztem mosolyogva.

- Nagyon csinos vagy. - mosolygott,miközben olyan képet vágott,mint aki nem hisz a szemének.

- Azért nem kell ennyire meglepődni.

- Nem, nem csak...Miért csinosítottad ki magad? Csak nem a fiú miatt?

- Nem! - vágtam rá túl gyorsan - Úgy gondoltam, fontos nektek ez a vacsora, így kicsinosítom magam - mondtam durcásan - Menjünk! - kiáltottam, s elindultam dühtől füstölögve.

Hintóba szálltunk, s megkezdtük nyomorúságos utamat a aszomszéd birtokra. Egész úton csendben magamba burkolóztam, csak anyám fecsegett.

Csak akkor szakadtam ki gondolataim tengeréből, mikor feltűnt szemeim előtt a gyönyörűséges ház.

Hatalmas pázsiton terült el az óriási ház. Már inkább kastélynak nevezném.Egyszerűen csodálatos. Tárva maradt a szám.

Megérkeztünk. Görcsbe rándult a gyomrom. Ott állt Ő...az alsó lépcsőfokon...tükörsima öltönye - sehol egy gyűrődés rajta - még jóképűbbé tette!

Míg csodálóan bámultam, szüleim már kiszálltak a hintóból.

- Hagyja csak, John, majd én! - hallottam meg bársonyosan csengő hangját, miközben leintette a komornyikot, majd odasétált hozzám, s kinyújtotta kezét, hogy segítsen kiszállni. Természetesen fülig vörösödtem, de engedelmesen kezébe tettem kezem.

- Köszönöm. - mondtam szégyenlősen.

Miközben kiszálltam a hintóból, felnéztem szemébe - ó abba a csodálatos szemébe - s elvesztem benne. Nem tudtam megszabadulni tőle, - na nem mintha akartam volna - fogvatartott...nem engedett.

Remélem elnyerte a tetszésetek az új fejezet!A következő is meg van már,csak be kell még gépelnem!Ha minden igaz holnap be tudom gépelni és akkor fel is teszem!Nagyon belejöttem most az írásba megint,remélem örültök neki!Bocsánat,hogy ilyen sokáig nem volt új feji,de volt pár gondom,mint már írtam! Na mindegy is!

PLEASE KOMMENTELJETEK!!!!NAGYON SOKAT JELENT!!!!