Blue Rose - Kilencedik fejezet

Sziasztok!
Tudom meglepő, de azt hiszem visszatértem! Újra megjött a kedvem az íráshoz és ha még mindig olvasni akarjátok a blogom, kérlek komizatok, mert most aztán tényleg szükség lesz a visszajelzésekre!
Puszi!


Edward szemszöge






Miután anyám elmondta, hogy Peyton és az édesapja nálunk vacsorázik aznap este, muszáj volt kikéretőznöm pár percre a mosdóba, hogy felfogjam a dolgot.
Most a fürdőkádon ülök és meredek magam elé. Anyám tervez valami, ez biztos! Ó, nem, biztosan azt akarja, hogy Peyton legyen a feleségem! NEM, NEM, NEM és NEM! Peyton szép lány, de én Bellát szeretem! Addig kell lebeszélnem róla anyát, amíg nem szól apámnak! Apropó, Bella… erről jut eszembe, hogy nekem ma estére programom van vele. Hogy fogom ezt összehozni? Két választásom van. Az egyik: lemondom a Bellával tervezett programot családi okokra hivatkozva, s itt töltöm az egész estét, majd este ha végeztem, bemászok Bella ablakán, s együttöltünk egy kis időt. A másik: megpróbálok egyszerre két helyen lenni, ami egyszerűen lehetetlen! Így az első lehetőségnél kell maradnom. Rögtön reggeli után át kell mennem Bellához, miután hívtam Peytonnek egy kocsit, mert Bellának semmi esetre sem szabad meglátnia itt Peytont.
Gyorsan visszamentem az ebédlőbe, hogy minél hamarabb túlessek a reggelin, s láthassam egyetlen szerelmemet!










Bella szemszöge



Éppen a reggelihez készülődtem, amikor hallom, hogy megszólal a csengő. Ki lehet az ilyen korán? Gyorsan magamra kaptam köntösöm – mivel hogy még mindig hálóingben voltam - s lesiettem a lépcsőn. Ezúttal még figyelnem sem kellett és még csak meg sem botlottam. Talán a szerelem teszi, vagy az hogy múlt éjjel végre kialudtam magam.
Egyetlen kisebb botlást azért sikerült összehoznom, ráadásul a végső cél elérésének pillanatában, ugyanis a szobalány épp fordult meg és nekem ütközött.
Sűrű bocsánatkérés közepette a szobalány kinyitotta az ajtót. Az ajtó előtt pedig nem más állt, mint Edward. Összébb húztam magamon a köntösöm, s vártam, hogy bejöjjön. Nem igazán akaródzott beljebb lépni az ajtón.
Mikor végre belépett, odaállt elém, s megfogta két kezem, majd így szólt:


- Bella, sajnálom, de le kell mondanom a ma esti vacsorát, mert édesanyám már tervezett ma estére programot, s erről csak ma reggel tájékoztatott.


- Ó… - éreztem ahogy hirtelen a szemem megtelik könnyel, s elkezd lefolyni az arcomon.


- Ne, Bella, ne sírj! Kérlek! – szólt fájdalmas, aggódó hangon – Bepótoljuk ígérem. Már akár holnap este, rendben?


- Jó, rendben! – mondtam szomorúan.



Majd adott egy puszit a homlokomra, aztán elköszönt, s elment.
Magamba roskadva mentem fel a szobámba. Majd átmegyek Peytonhöz, és nála töltöm az estét. Gyorsan felkaptam a telefont és tárcsázni kezdtem.






- Halló.


- Jó napot! Bella vagyok. Beszélhetnék Peytonnel?


- Egy pillanat.


- Szia Bella! – köszönt Peyton.


- Szia! Mit szólnál, ha csapnánk egy csajos estét?


- Ó, sajnálom, de már van programom.


- Oh…rendben – mondtam csüggedve.


- De ígérem, bepótoljuk. – mintha ezt ma már hallottam volna.


- Okés, akkor jó szórakozást! Szia!



Meg sem vártam, hogy visszaköszönjön, azonnal letettem a telefont. Teljes mértékben eluralkodott rajtam a letargia. Egész nap csak feküdtem az ágyban, hálóingben, s bámultam a falakat, vagy az esőt az ablakon.
Pont, amikor Edwarddal minden rendbe jött, akkor megint elromlik minden…







Edward szemszöge






Természetesen anyám kiadta a szobalányok feladatát, így egész nap sürögtek-forogtak a konyhában. Persze ötször annyi ételt készíttetett, mint amennyire szükség lenne.
Én a napot többnyire a szobámban töltöttem. Szégyelltem magamat, láttam Bella arcán, mennyire csalódott. Remélem ma este kitudom majd engesztelni a vacsora után. Csak éljem túl…










Este 8 óra






A vacsorán ülök. Anyám és apám az asztalfőn ül. Peyton és az édesapja, Larry az egyik oldalon, én pedig a másikon. Az előételen már túl vagyunk. Nemsokára felszolgálják a sültet. Peyton szinte le sem veszi rólam a tekintetét. Én persze zavarodottan mocorgok, s körülbelül öt percenként az órámra pillantok. Közben persze tervezgetve, hogy jutok be Bellához anélkül, hogy a szülei észrevennék, illetve hogy fogom kiengesztelni? Talán nem fog rám túlságosan haragudni.






- Edward, merre jársz kisfiam? Olyan, mintha nem lennél itt köztünk… - hallottam meg anyám hangját.


- Elnézést, kicsit fáradt vagyok.


- Talán elmehetnél Peytonnel sétálni, az egy kicsit felfrissít majd…


- Anya, nem hiszem, hogy erre bármi szükség volna…


- Nagyon szívesen sétálnék egyet. – jelentette ki Peyton. Remek, most már biztosan mennem kell!!!!


- Anya, még a desszertet sem ettük meg. Citromos szelet, a kedvencem, nem hagyhatom ki – s rámosolyogtam, hátha ezzel sikerül meggyőznöm.


- Fiam, a desszert megvár, Peyton pedig most szeretne sétálni.


- Értettem anya! – mondtam ,majd Peytonhöz fordultam.


- Eljönnél velem egy sétára a kertben? – s elővettem a legszebb mosolyomat.


- Nagyon szívesen – emelte rám hatalmas és gyönyörű zöld szemeit.






Lassan elindultunk a kert felé. Peyton szorosan mellettem haladt, s ez egy kicsit zavart engem. Az esti levegő kicsit hűvös, csípős volt, így – az udvariassághoz híven – felkínáltam Peytonnek a kabátomat. Telihold van…ilyenkor általában nem alszom túl jól.
Rengeteg dolog járt a fejemben amiről Peytonnek nem kell tudomást szereznie.
Folyton Bellára gondoltam. Remélem nem haragszik rám túlságosan.
Gondolataim sokaságából ébresztett fel egy női hang. Ekkor kellett ismételten rájönnöm, hogy nem vagyok egyedül.






- Hahó…merre jársz?


- Ne haragudj rám kérlek! Csak…nem is tudom…


- Nekem elmondhatod… - nézett rám kissé könyörgő szemekkel.


- Nem, nincs semmi baj! Tényleg! Csak fáradt vagyok! Ez minden.


- Rendben. – Mintha csalódottság suhant volna keresztül arcán.


- Mesélj magadról! – mondtam, hogy egy kicsit oldjam csalódottságát.


- Mit szeretnél tudni? – kérdezte kíváncsian, s mosolyogva.


- Mindent, amit elárulhatsz! – próbáltam lelkesedni, de a hangomból még számomra is hallható volt, hogy nem sok sikerrel.


- 17 éves leszek májusban. Amikor kislány voltam – 9éves – meghalt az édesanyám. Sajnos nélküle kellett felnőnöm, de mégsem voltam egyedül, mert ott volt mellettem az édesapám és a legjobb barátnőm, Bella.


- Várj…mit mondtál?


- Hogy meghalt az édesanyám. Nem szép, hogy nem figyelsz rám! – mondta megbántott hangon.


- Nem, nem, a név…a legjobb barátnőd…


- Bella…pontosabban Isabella Swan…de miért, talán ismered?


- Őőő….nem, csak azt hittem, hogy igen, de…mégsem…


- Á, értem… - mondta fejét lehajtva.


- Megbocsátanál… - azzal biccentettem egyet köszönésképpen , majd megfordultam, s öles léptekkel haladtam a ház felé.