Blue Rose - Hatodik fejezet

Sziasztok! Megérkezett a rég várt új fejezet! Remélem tetszik majd nektek, és kompenzálja majd azt, hogy nagyon későn tettem fel! Bocsánat ezért, de érettségiztem, és sok volt a dolgom. Kérlek kommenteljetek!
Nem tudom mikor lesz új fejezet, de szerintem egy héten belül érkezik,ha össze tudom hozni!
puszi nektek!

Bella szemszöge

Ott állt teljes életnagyságban az ablakom alatt. Nem öltönyt viselt. Ez meglepett. Azon két alkalommal, amikor láttam őt, elegáns öltönyben volt. Most egy egyszerű farmert és egy kockás inget viselt vastag kabátja alatt. Még így is elegáns volt, de mégis laza. Meglepődtem, hogy itt látom. Nem gondoltam volna, hogy képes eljönni.

Nagyon bánatos volt arckifejezése. Csak úgy sütött szeméből a fájdalom. Nem bírtam a szemébe nézni. Tudtam, hogy ez a fájdalom miattam van. Én okoztam neki. Nem akartam bántani, mégis megtettem.

Kell nekem, akarom őt, nem akarom, hogy másé legyen, de annyira megijedtem attól, hogy bevallotta mit érez, s hogy utána én is feltártam előtte mélységes titkaim. Hisz sebezhetővé váltam számára. Bármikor megbánthat, elhagyhat. Bármikor úgy gondolhatja, hogy mégsem kellek neki, hogy nem vagyok neki elég jó. Ha eltaszítana magától, azt nem élném túl!

Talán jobb lenne, ha visszavonnék mindent, amit mondtam, s akkor még lehetnénk baráti viszonyban. Bár tekintve, hogy sem ő, sem én nem csupán barátságot érzünk a másik iránt, úgy ez igen nehéz lesz. De meg kell tennem! Muszáj! Különben én járok rosszul! Én fogok csalódni, majd szenvedni! Tudom, hogy anyám és apám meg lenne elégedve vele, mint férjjel, de tudom, hogy addig már nem jutnánk el!

Estélyekre, összejövetelekre járna, keresné az új lányokat, akik újat, mást tudnak mutatni majd neki. Azok a másik lányok majd megadják neki azt, amit én nem tudok.

Meg kell mondanom neki, hogy csak túl sok volt a bor a vacsora alatt, s ezért hordtam össze mindenfélét. Tudom, hogy meg fogom bántani, de nincs más választásom, nem tehetek mást. Tudom, hogy csak néhány hétig lennénk együtt. Után a megunnak, majd félredobna.

Igaz, hogy fájni fog ha ezt kell neki mondanom, nekem is és neki is, de jobb lesz így.

Miközben ezen morfondíroztam, Edward már az erkélyemen állt.

- Mit keresel itt?

- Látnom kellett. Tudnom kell mi volt veled! Tudnom kell miért nem néztél rám?! Tudnom kell, különben belehalok... - mondta fájdalommal teli szemmel, miközben megfogta a kezem.

- Nem szabadna itt lenned!

- Hát már nem szeretsz? Már nem szeretnél karjaimban feküdni? Már nem vágyod csókjaim?

- Edward, kérlek ne csináld ezt!

- Szóval nem... - ejtette ki kezem kezéből.

Elgyötört arca szinte megölt!

- Edward...

- Semmi baj Bella, megértem. Csak tudod...ha nem érzel irántam semmit sem, miért hitegettél? Miért kellett elhitetned velem, jelentek valami, amikor nem.

Nem tudtam mit mondani. Akartam, de nem ment. A hangszálaim felmondták a szolgálatot. Akárhányszor kinyitottam a számat, hogy kinyögjek végre valamit, egy hang sem hagyta el.

- Még egy kérdés, aztán békén hagylak - törte meg a csendet - Tényleg nem érzel irántam semmit sem?

- Edward...kérlek...

- Jó, mindegy, hagyjuk! Megyek. Nem számít. - arcáról sütött a fájdalom. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, s addig csókoltam volna, míg bele nem zsibbad a szánk. Azután pedig addig hajtogatnám neki, hogy szeretem, amíg a szánkból el nem múlik a zsibbadás, majd amint elmúlt, újra csak csókolnám, s csókolnám.

De nem ezt tettem. Csak álltam és hagytam, hogy elmenjen. Aznap éjjel nem hunytam le a szemem.

Edward szemszöge

Miután megjártam Bella szobájában a poklok poklát, nem mentem haza. Nem akartam a szobámban magamba süppedni. Tudtam, úgysem tudok elaludni, így inkább sétáltam egyet.

Nem néztem merre megyek, csak mentem lehajtott fejjel, amerre vitt a lábam.

Hirtelen egy parkban találtam magam. Leültem a legközelebb lévő padra, s arcom a tenyerembe temettem.

Végigfuttattam fejemben mindenegyes pillanatot, amit Bellával töltöttem, mielőtt az anyám meglátott minket. Semmi olyat nem tapasztaltam "látomásaimban", amely ellentmondana érzelmeinek, melyeket bevallott, s ezek szerint mégsem igazak.

Mindig olyan vidáman nézett rám. Olykor-olykor félszegen rám mosolygott, s csak a szeme sarkából kacéran lesett.

Az első találkozásunkkor kiderült már, kicsit ügyetlen, de ez is egyfajta bájt adott neki. Nála nem idegesítő volt ez, sokkal inkább szexi.

Aztán eszembe jutott az utolsó perc, amikor kitárta szívét. Láttam magam előtt a képet, ahogy állunk a szobámban, s arcunk centiről centire egyre közelebb kerül egymáshoz. Szemében tűz ragyog, arca kipirult, a testéből süt a vágy...

Talán mégis igaz minden amit mondott. De akkor miért tagadja? Akkor azután a pillanat után, hogy anyám belépett a szobába, miért volt olyan rideg hozzám? Még csak rám sem pillantott, egyetlen egyszer sem!

Ki tudja mikor, de egyszer csak elaludtam, s már arra keltem, hogy egy női hang szólongat, mely nem ismerős számomra.

- Hé, fiú, ébresztő! Kelj fel! - mondta, miközben rázogatta a vállam.

Kinyitottam szemem, s egy nagy, zöld szempárba "ütköztem". Göndör, szőke fürtök keretezték a lány hófehér arcát. Piros - szinte már vörös - szája azonnal magához vonzotta figyelmemet. Kacér mosolyt villantva rám, így szólt:

- Mit keres itt egy úri fiú ily kora reggel?

- Csak egyedül akartam lenni egy kicsit.

- Szerelmi csalódás? - A fenébe, a lány fején találta a szöget.

- Hogy hívnak? - tértem ki a válaszadás elől.

- Peyton Sawyer. És a te becses neved meg szabad tudni, egyedül kószáló fiú? - mosolygott továbbra is.

- Edward Hermann, kisasszony - s kezet csókoltam neki.

Elbűvölő volt a tekintete, egyszerűen nem tudtam levenni szemem arcáról. Percekig csak bámultuk egymást. Ismét ő törte meg a csendet.

- Szóval, miért is kószáltál éjnek évadján errefelé, csak úgy egyedül? Ide általában a szerelmesek jönnek romantikázni.

- És akkor TE mit keresel itt egyedül?

- Most nem ez a fontos - felelte - hanem, hogy te mit keresel itt? Egy ilyen jóképű fiú nem lehet barátnő nélkül... - mondta kacér,már-már kihívó mosollyal arcán.

- Egy lány az oka. - erre a válaszra kicsit lelankadt mosolya, pedig számíthatott volna rá, hisz az előbb is nyilvánvalóan tereltem a témát. - Tudod... - hajtottam le a fejem - azt hittem ugyanúgy érez, mint én, de mégsem.

- Sajnálom - mondta. Kiéreztem belőle, hogy nem csak mondja, hanem komolyan is gondolja.

- Akkor most te jössz! - vigyorogtam rá. Kicsit zavarba jött.

- Furcsa egybeesés, de én meg egy fiú miatt vagyok itt. Tegnap este elmondta, hogy már nem szeret, s azt szeretné, ha szakítanánk. Mivel könyörgésem után sem érzett másképp, így meg is tette ezt. Én meg itt kötöttem ki.

- Hát, akkor hasonló cipőben járunk. - mondtam együttérzően.

- Igen... - mondta szomorú mosollyal arcán.

- Mi lenne, ha hazakísérnélek?

- Az nagyon jó lenne, köszönöm.

- Itt laksz a közelben?

- Igen, pár saroknyira van a birtokunk.

- Rendben, akkor menjünk.

- Rendben.

Felálltunk, s elindultunk arra, amerre Peyton mutatta. Sokat beszélgettünk, így sok mindent tudtunk meg egymásról.

Mikor megérkeztünk a házukhoz, mindketten lesütött szemmel a cipőnket bámultuk. Pár percnyi csend után - mely mellesleg óráknak tűnt - megszólalt:

- Köszönöm, hogy hazakísértél.

- Nincs mit köszönnöd - feleltem mosolyogva - Szóra sem érdemes!

Rám mosolygott...nem tudtam levenni róla szemem, annyira lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

Nem tudom miért, s hogyan jött ez az ötlet, de hirtelen úgy éreztem: muszáj megcsókolnom!

Közeledni kezdtem felé, óvatosan, közben figyelve arcát, hogy ő is akarja-e. Miután nem láttam semmi jelét annak, hogy kifogásolná, amit teszek, megcsókoltam.

Amint összeért ajkunk, mintha áramütés ért volna. Karját nyakam köré fonta, beletúrva közben hajamba. Átfogtam derekát, hogy közelebb húzhassam magamhoz.

Majd a csók, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért.

Miután elköszöntünk, csak álltam ott, s nem tudtam megszabadulni a gondolattól, mely egész idő alatt a fejemben lebegett.

S ez nem volt már, mint: BELLA