Blue Rose - Tizedik fejezet

Nos, meghoztam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog a folytatás :) Jó olvasást! :)

Edward szemszöge

Bár a ház felé vettem az irányt, mégsem álltam meg a bejáratnál. Nem bírtam indulataimmal, melyek majd szétvetették mellkasomat. Végül az oldalsó kertbe érve tudtam megálljt parancsolni lábaimnak. Megálltam az egyik nyárfa ágai alatt, nekidőlve vaskos törzsének. Végigfuttattam gondolataimat az elmúlt öt perc eseményein. 

" - Bella... de miért, talán ismered?
  - Ő...nem, csak azt hittem, hogy igen, de...mégsem...
  - Á, értem. - mondta fejét lehajtva.
  - Megbocsátanál... - azzal biccentettem egyet köszönésképpen, majd megfordultam, s öles léptekkel haladtam a ház felé."

Először is, hogy viselkedhettem így egy ifjú hölggyel. Másodszor, meg kell nyugodnom, mert különben szívrohamot fogok kapni.. Harmadszor, Bella és Peyton ismerik egymást, Ha jóban vannak, hamar kiderülhet, hogy anyám mit művel (amiben nekem is részt kell vennem).
Valahogy le kell beszélnem anyámat erről az egészről. Nem vehetem feleségül Peytont. Nagyon kedves lány, de én nem fogok érdekházasságot kötni, mint a szüleim. Megyek és meg is mondom nekik.

 - Apám!
 - Végre, hogy itt vagy fiam! - mondta anyám - Nem szép dolog csak így otthagyni egy ilyen szép fiatal lányt. Minden magyarázat nélkül...
 - Kérlek bocsáss meg! - fordultam Peyton felé - Apám, beszélhetnénk négyszemközt?
 - Fiam, ne most, hisz vendégeink vannak. Légy tisztelettudó! 
 - Kérlek, fontos lenne!
 - Semmiképp sem várhat addig, míg elmennek vendégeink?
 - Rendben. - hajtottam le fejem megadóan. 
Tudtam tekintetéből, hogy nem nyerhetek. Meg kell várnom, míg elmennek. Végigszenvedtem a desszertet és az "utókoktélozást" . Peyton mindeközben hol megvetőn, hol kérdőn, hol pedig mosolygós arccal nézett rám. Muszáj volt részt vennem mindennemű beszélgetésben, mert ha nem tettem, apám szigorú tekintetével kellett szembenéznem. Mikor végre megérkezett a kocsi Peytonért és az apjáért, Larryért, végre búcsút vehettünk tőlük.

 - Köszönjük szépen ezt a gyönyörű estét! - mondta Peyton tisztelettudóan.
 - Ó, igazán nincs mit. - mondta anyám mézes-mázas hangon - Természetesen bármikor nyitott ajtókkal várunk mindkettőtöket. Jövő héten lesz egy kis pati nálunk, ugyanis az én Edwardom 19 éves lesz. - mondta, miközben magához húzott. Próbáltam mosolyogni, de mosolyom még számomra is átlátszó és erőltetett volt. - Természetesen mindkettőtöknek küldünk meghívót, csak gondoltam előre szólok, hogy tegyétek magatokat szabaddá a hétvégére.
 - Köszönjük a meghívást! Higgyétek el, eleget teszünk ezen "kérésnek". - mondta Peyton mosolyogva.
 - Mondtam már, hogy tegeződjünk, nemde? - kacarászott anyám.

Miközben furcsa "játékukat" figyeltem, alig bírtam leplezni, hogy minél előbb meg akarok szabadulni tőlük. Tudom, nem szép dolog ilyet kívánni, de sürgősen beszélnem kell apámmal. Mikor végre kitessékeltük őket, ismét feltettem apámnak a kérdést: "Beszélhetnénk?" Ekkor már igennel felelt, s beinvitált a dolgozószobájába. Nem szerettem itt lenni, mert olyan rideg volt ez a hely számomra. Néhány percig csak ültünk és néztünk egymásra, majd végül ő szólalt meg először: 

 - Na fiam, mit szeretnél megbeszélni velem? Ugyanis nem érek rá egész nap!
 - Szóval nem is tudom, hogy kezdjek hozzá...
 - Talán kezdhetnéd az elején... - mondta apám kissé mulatva rajtam.
 - Nem akarok tiszteletlen lenni apám, Peyton kedves lány, de nem szeretném feleségül venni.
Apám szeme elkerekedett. Azt hittem, hogy majd kikel magából, s ordítozni kezd velem, ehelyett csak feltett egy egyszerű kérdést:
 - Miért nem?
Hirtelen megrökönyödésemben nem is tudtam, mit mondhatnék. De aztán összeszedtem magam és válaszoltam:
 - Mert van egy másik lány, akit szeretek.
 - Ó... - mondta meglepődve.
 - Emlékszel Swanék partijára? Tudod, amire rögtön az ideköltözésünk után hívtak meg.
 - Ó, igen, tudom már. Emlékszem, hogy anyádat nem lehetett lebeszélni róla, mert a "kapcsolatok kiépítése a legfontosabb".
 - Igen. És arra emlékszel, amikor értem jöttél, hogy mennünk kell?
 - Igen.
 - Akkor éppen egy gyönyörű lánnyal való beszélgetésemet zavartad meg... - mondtam. Figyeltem arcát, s vártam, mikor fogja fel szavaimat. Nem kellett hozzá sok idő, s megértette, mire célzok.
 - Á, szóval ő volt az...a titokzatos lány...aki elrabolta a szívedet...
 - Igen, ő az.
 - Úgy gondolod, méltó feleség lenne számodra?
 - Igen, apám.
 - Meg kell bizonyosodnod róla, hogy méltó-e hozzád!? Hogy később melletted áll-e a nehéz időkben, vagy amikor átveszed majd tőlem a családi vállalkozást!? Ne aggódj, arról majd én megbizonyosodom, elég vagyonos-e ahhoz, hogy családunk hírnevének viselésére méltó legyen. - mondta mosolyogva, miközben vállon veregetett.
 - De apám, engem nem érdekel, vagyonos-e!!! Szeretem, s ő viszonozza szerelmemet, ez elég nekem! - keltem ki magamból.
 - Látom fiam, sokat kell még tanulnod!
 - Nem apám, nem kényszeríthettek arra, hogy olyan nőt vegyek feleségül, akit nem szeretek! Nem leszek olyan, mint te és anyám!
 - Vigyázz a szádra fiam! Különben is, majd megszereted! Anyád és én is megszerettük egymást idővel.
 - De én egy boldog, szerelemittas házasságra vágyom, melyben nemcsak épphogy szeretjük a másikat, hanem a szerelem örökké tart majd, s évről évre egyre csak erősödik.
 - Fiam, nőj már fel! Ilyen a valóságban nem létezik!
 - Dehogynem apám! Érzem, Bellával ilyen lehetne!
 - De hisz még csak nem is ismered!
 - Ez igaz, de az első pillanattól fogva tudtam: ő kell nekem!
 - Akkor is utána nézek annak a lánynak, hátha csak valami üzleti dolog van a háttérben...
 - De apám...
 - Nem vitázom! A beszélgetést ezennel lezártnak tekintem! - csengtek kemény szavai fülemben - Esetleg ha utánanéztem, beszélhetünk még erről. Addig pedig azt csinálod, amit anyád vagy én mondunk! Meg se próbálj ellenkezni!
 - Igenis apám! - mondtam lehajtott fejjel - Elmehetek?
 - Persze.

Majd anélkül, hogy ránéztem volna, felálltam, s elindultam a szobám felé. Tudtam már későre jár, mégsem voltam fáradt, sőt különösen éber voltam. Tudtam ma éjszakára van még egy beteljesítetlen ígéretem, s ez egy kicsit feldobott. Gyorsan lecseréltem a ruháimat valami kényelmesebbre, mint az öltöny és nyakkendő kombináció. Egy kényelmesebb farmer és lezser ing együttest választottam, melyre felvettem őz barna dzsekimet., s célirányosan Bella háza felé indultam el.
Mikor odaértem egy rövid 10-15 perces séta után, mai meglepő lehet, hiszen közvetlen szomszédok vagyunk. Csupán a birtokunk elég nagy és az övék sem mondható éppen aprócskának. 
Mikor odaértem, láttam, hogy  a szobájából már egy csöppnyi fény sem szűrődik ki. Gondolom megelégelte a sok várakozást, hisz már elmúlt éjfél is. Mégis úgy éreztem, ha már úgyis itt vagyok, felmászom, s megpróbálom felébreszteni, hogy beengedhessen. Remélem mikor meglátja, hogy én voltam az, aki felébresztette álmából, csitulni fog haragja, amiért felzargattam.
Mindennek reményében próbáltam  - a már egyszer megtett "borostyánköves úton" haladva felkapaszkodni erkélyére. Miután végre sikerült, s újra érezhettem a szilárd talajt lábaim alatt, kicsit megnyugodva, halkan, de mégis erőteljesen bekopogtam. Körülbelül a negyedik kopogásra megmoccant a takaró alatti gombóc, s feltápászkodott az ágyból.  Mikor meglátott, lágy mosollyal arcán az ablakhoz sietett, s beengedett. Még köntösét sem vette magára, így láthattam csodálatos alakját, mely még ebben a hálóingben is kitűnt. 
Miután kinyitotta az erkélyajtót, félrelépett, s várt. Gondoltam illedelmes leszek - már amennyire lehet ebben a helyzetben - így feltettem a kérdést.

 - Bejöhetek?  - villantottam meg féloldalas mosolyomat.
 - Persze. - mondta, miközben szégyenlősen lesütötte szemét. Gyorsan besurrantam, miközben ő becsukta az ajtót, s ezután felém fordult. 
 - Minden rendben? - kérdezte aggódó tekintettel.
Közelebb léptem hozzá, s így szóltam:
 - Most már igen. Ugye nem haragszol rám túlságosan?
 - Persze, hogy nem. Hisz nem te tehetsz róla, hogy édesanyád már tervezett valami mást.
 - Sajnálom... - mondtam keserűen. 
 - Nem kell, - mosolygott rám - most itt vagy, s ez a lényeg.
Most még közelebb léptem hozzá, lassan felemeltem kezem, s arcát két kezem közé vettem. Még így a sötétben is láttam, hogy arcán megjelennek a tűzrózsák, mely azt jelezte, zavarban van. Lehet, hogy nem szabad mégsem bírtam megálljt parancsolni magamnak. Érezni akartam érzéki ajkát enyémen, megízlelni édes csókját, hallani halk sóhaját. Alig pár centire volt már csak ajkunk, amikor fény gyúlt a szobában...

I'm back!!!!!

Sziasztok!

Hát igen...több, mint egy év után ismét jelentkezem! Tudom, hogy akkor is azt írtam, folytatom, de nem igazán láttam lelkesedést a sztorival kapcsolatban! Most ismét felteszem a kérdést: folytassam ezt a történetet, avagy sem??
Csak rajtatok áll, mi történik! Tudom, hogy rég nem jelentkeztem már...és csalódtatok bennem, mert nem folytattam a történetet... Nem szeretnék mentegetőzni, de eléggé zűrös két évem volt...és úgy érzem,csak az írásba menekülve tudom mindezt feldolgozni...ha szeretnétek, örömmel folytatom ezt a  történetet, de akkor legyen visszajelzés, mert anélkül nem érdemes csinálni!

Kérlek jelezzetek valahogy, hogy még itt vagytok kedves olvasóim!!!

Köszönöm!

Sziasztok!

Már több, mint egy éve nem jártam a blogon! Tudom, hogy csúnya dolog volt, hogy úgy eltűntem, minden szó nélkül, hisz Ti számítottatok rám. Arra, hogy olvashatjátok a folytatást. Tudjátok, nagyon kevés komment érkezett. Tudom, én sem szeretem még azzal tölteni az időm plusszba, hogy komikat írogatok egy-egy fejezet elolvasása után, de higyjétek el, hogy nagyon jól esik az írónak, ha egy-egy kommentár(esetleg több is) várja a fejezete alatt. Mi írók abból tanulunk, ha ti véleményt formáltok. Ha nem tudjuk mit gondoltok a történetről, az írásunkról, akkor honnan tudjuk, jó-e amit csinálunk? Olvassa-e egyáltalán valaki? Érdemes-e egyáltalán írni?
Részben ezért hagytam abba ezt a történetet, részben viszont azért, mert érettségiztem, utána jött a felvételi, most pedig főiskolára járok. Rengeteg a dolgom, de most szusszanhatok egy kicsit, mert végeztem a vizsgáimmal, így benéztem ide. Nagyon jó volt viszont látni az oldalt, hiányzott már.
Amióta volt ez a zűrös év, nem nagyon írogattam. De nagyon hiányzik. Talán folytatom ezt a történetet, mert még mindig érdekel a Twilight, noha már nem akkora rajongási szinten, mint, amikor elkedtem a sztorit. Remélem, hogy hű olvasóim maradtatok - már ha voltatok egyáltalán - és visszatértek hozzám. Nem tudom milyen gyakran lesz új fejezet, mert mint említettem sok a dolgom és elkezdtem írni egy teljesen más témájú könyvet is. De igyekszem majd!
Remélem tényleg visszatértek kis Alkonyat-rajongók.

Üdvözlettel: L.

Blue Rose - Kilencedik fejezet

Sziasztok!
Tudom meglepő, de azt hiszem visszatértem! Újra megjött a kedvem az íráshoz és ha még mindig olvasni akarjátok a blogom, kérlek komizatok, mert most aztán tényleg szükség lesz a visszajelzésekre!
Puszi!


Edward szemszöge






Miután anyám elmondta, hogy Peyton és az édesapja nálunk vacsorázik aznap este, muszáj volt kikéretőznöm pár percre a mosdóba, hogy felfogjam a dolgot.
Most a fürdőkádon ülök és meredek magam elé. Anyám tervez valami, ez biztos! Ó, nem, biztosan azt akarja, hogy Peyton legyen a feleségem! NEM, NEM, NEM és NEM! Peyton szép lány, de én Bellát szeretem! Addig kell lebeszélnem róla anyát, amíg nem szól apámnak! Apropó, Bella… erről jut eszembe, hogy nekem ma estére programom van vele. Hogy fogom ezt összehozni? Két választásom van. Az egyik: lemondom a Bellával tervezett programot családi okokra hivatkozva, s itt töltöm az egész estét, majd este ha végeztem, bemászok Bella ablakán, s együttöltünk egy kis időt. A másik: megpróbálok egyszerre két helyen lenni, ami egyszerűen lehetetlen! Így az első lehetőségnél kell maradnom. Rögtön reggeli után át kell mennem Bellához, miután hívtam Peytonnek egy kocsit, mert Bellának semmi esetre sem szabad meglátnia itt Peytont.
Gyorsan visszamentem az ebédlőbe, hogy minél hamarabb túlessek a reggelin, s láthassam egyetlen szerelmemet!










Bella szemszöge



Éppen a reggelihez készülődtem, amikor hallom, hogy megszólal a csengő. Ki lehet az ilyen korán? Gyorsan magamra kaptam köntösöm – mivel hogy még mindig hálóingben voltam - s lesiettem a lépcsőn. Ezúttal még figyelnem sem kellett és még csak meg sem botlottam. Talán a szerelem teszi, vagy az hogy múlt éjjel végre kialudtam magam.
Egyetlen kisebb botlást azért sikerült összehoznom, ráadásul a végső cél elérésének pillanatában, ugyanis a szobalány épp fordult meg és nekem ütközött.
Sűrű bocsánatkérés közepette a szobalány kinyitotta az ajtót. Az ajtó előtt pedig nem más állt, mint Edward. Összébb húztam magamon a köntösöm, s vártam, hogy bejöjjön. Nem igazán akaródzott beljebb lépni az ajtón.
Mikor végre belépett, odaállt elém, s megfogta két kezem, majd így szólt:


- Bella, sajnálom, de le kell mondanom a ma esti vacsorát, mert édesanyám már tervezett ma estére programot, s erről csak ma reggel tájékoztatott.


- Ó… - éreztem ahogy hirtelen a szemem megtelik könnyel, s elkezd lefolyni az arcomon.


- Ne, Bella, ne sírj! Kérlek! – szólt fájdalmas, aggódó hangon – Bepótoljuk ígérem. Már akár holnap este, rendben?


- Jó, rendben! – mondtam szomorúan.



Majd adott egy puszit a homlokomra, aztán elköszönt, s elment.
Magamba roskadva mentem fel a szobámba. Majd átmegyek Peytonhöz, és nála töltöm az estét. Gyorsan felkaptam a telefont és tárcsázni kezdtem.






- Halló.


- Jó napot! Bella vagyok. Beszélhetnék Peytonnel?


- Egy pillanat.


- Szia Bella! – köszönt Peyton.


- Szia! Mit szólnál, ha csapnánk egy csajos estét?


- Ó, sajnálom, de már van programom.


- Oh…rendben – mondtam csüggedve.


- De ígérem, bepótoljuk. – mintha ezt ma már hallottam volna.


- Okés, akkor jó szórakozást! Szia!



Meg sem vártam, hogy visszaköszönjön, azonnal letettem a telefont. Teljes mértékben eluralkodott rajtam a letargia. Egész nap csak feküdtem az ágyban, hálóingben, s bámultam a falakat, vagy az esőt az ablakon.
Pont, amikor Edwarddal minden rendbe jött, akkor megint elromlik minden…







Edward szemszöge






Természetesen anyám kiadta a szobalányok feladatát, így egész nap sürögtek-forogtak a konyhában. Persze ötször annyi ételt készíttetett, mint amennyire szükség lenne.
Én a napot többnyire a szobámban töltöttem. Szégyelltem magamat, láttam Bella arcán, mennyire csalódott. Remélem ma este kitudom majd engesztelni a vacsora után. Csak éljem túl…










Este 8 óra






A vacsorán ülök. Anyám és apám az asztalfőn ül. Peyton és az édesapja, Larry az egyik oldalon, én pedig a másikon. Az előételen már túl vagyunk. Nemsokára felszolgálják a sültet. Peyton szinte le sem veszi rólam a tekintetét. Én persze zavarodottan mocorgok, s körülbelül öt percenként az órámra pillantok. Közben persze tervezgetve, hogy jutok be Bellához anélkül, hogy a szülei észrevennék, illetve hogy fogom kiengesztelni? Talán nem fog rám túlságosan haragudni.






- Edward, merre jársz kisfiam? Olyan, mintha nem lennél itt köztünk… - hallottam meg anyám hangját.


- Elnézést, kicsit fáradt vagyok.


- Talán elmehetnél Peytonnel sétálni, az egy kicsit felfrissít majd…


- Anya, nem hiszem, hogy erre bármi szükség volna…


- Nagyon szívesen sétálnék egyet. – jelentette ki Peyton. Remek, most már biztosan mennem kell!!!!


- Anya, még a desszertet sem ettük meg. Citromos szelet, a kedvencem, nem hagyhatom ki – s rámosolyogtam, hátha ezzel sikerül meggyőznöm.


- Fiam, a desszert megvár, Peyton pedig most szeretne sétálni.


- Értettem anya! – mondtam ,majd Peytonhöz fordultam.


- Eljönnél velem egy sétára a kertben? – s elővettem a legszebb mosolyomat.


- Nagyon szívesen – emelte rám hatalmas és gyönyörű zöld szemeit.






Lassan elindultunk a kert felé. Peyton szorosan mellettem haladt, s ez egy kicsit zavart engem. Az esti levegő kicsit hűvös, csípős volt, így – az udvariassághoz híven – felkínáltam Peytonnek a kabátomat. Telihold van…ilyenkor általában nem alszom túl jól.
Rengeteg dolog járt a fejemben amiről Peytonnek nem kell tudomást szereznie.
Folyton Bellára gondoltam. Remélem nem haragszik rám túlságosan.
Gondolataim sokaságából ébresztett fel egy női hang. Ekkor kellett ismételten rájönnöm, hogy nem vagyok egyedül.






- Hahó…merre jársz?


- Ne haragudj rám kérlek! Csak…nem is tudom…


- Nekem elmondhatod… - nézett rám kissé könyörgő szemekkel.


- Nem, nincs semmi baj! Tényleg! Csak fáradt vagyok! Ez minden.


- Rendben. – Mintha csalódottság suhant volna keresztül arcán.


- Mesélj magadról! – mondtam, hogy egy kicsit oldjam csalódottságát.


- Mit szeretnél tudni? – kérdezte kíváncsian, s mosolyogva.


- Mindent, amit elárulhatsz! – próbáltam lelkesedni, de a hangomból még számomra is hallható volt, hogy nem sok sikerrel.


- 17 éves leszek májusban. Amikor kislány voltam – 9éves – meghalt az édesanyám. Sajnos nélküle kellett felnőnöm, de mégsem voltam egyedül, mert ott volt mellettem az édesapám és a legjobb barátnőm, Bella.


- Várj…mit mondtál?


- Hogy meghalt az édesanyám. Nem szép, hogy nem figyelsz rám! – mondta megbántott hangon.


- Nem, nem, a név…a legjobb barátnőd…


- Bella…pontosabban Isabella Swan…de miért, talán ismered?


- Őőő….nem, csak azt hittem, hogy igen, de…mégsem…


- Á, értem… - mondta fejét lehajtva.


- Megbocsátanál… - azzal biccentettem egyet köszönésképpen , majd megfordultam, s öles léptekkel haladtam a ház felé.

Jó hír :)

Sziasztok!

Hamarosan kész az új fejezet!Kicsit szorgoskodtam, így a jövő hét végére talán sikerül is begépelnem és felraknom!
Ez azoknak nagy öröm, akik mindig írnak nekem és támogatnak!Ez úton is üzenem nekik, hogy köszönöm és jövő hét vége felé nézzenek be, mert garantáltan izgalmas fejezet lesz!Természetesen a többiek is remélem, hogy továbbra is olvasni fogják!Csak arra kérném őket, hogy írjanak kommentárt, mert sokat számít!Köszönöm!
Puszi (=

Sziasztok!

Döntöttem a bloggal kapcsolatban! A suli idején a szünetekben lesz frissítés! Ha lesz időm, akkor máskor is fogok frissíteni, de ezt nem ígérem meg!

Blue Rose – Nyolcadik fejezet

Prom night

Sziasztok! Itt az új fejezet!Ez nem lett valami hosszú sajnos. A következő fejezetekről szólnék néhány szót: mivel hamarosan elkezdődik a suli, és ez az utolsó évem, eléggé sokat kell majd tanulnom.Még nem tudom, hogy mi lesz a bloggal, ugyanis a történetnek még közel sincs vége. Vagy az a megoldás lesz, hogy hétvégén írok és kb kéthetente lesz egy-egy új fejezet, természetesen kommentek fejében. Ugyanis megint alig van aki ír. Ez nagyon rosszul esik nekem, mert így az jön le, hogy nem szeretitek a történetemet. Van 17 rendszeres olvasóm, és ebből kettő az, aki ír! A rendszeres olvasók dolga nem az lenne, hogy támogatja az írót a kritikáival(legyen az jó vagy rossz)valamint így jelezve azt, hogy tényleg vannak olvasói, és nem kell elkeserednie?Nekem ez a véleményem! A másik variáció, hogy csak a szünetekben lesz frissítés, de akkor két, esetleg három fejezet is!Nem tudom még melyik legyen!Remélem tetszik majd ez a fejezet is!Puszi: Leia






Bella szemszöge



A svájci út jól sikerült. Peytonnel rengeteget szórakoztunk és sikerült a gondolataimat – vagy lehet, hogy inkább az érzéseimet – rendezni magamban.
Már hazafelé tartunk. Néhány óra és hazaérünk. Kíváncsi leszek a karácsonyi partira. Talán idén mégsem lesz annyira szörnyű.
Pár órával később, mikor már meg volt a köszöngetés, s a kipakolás, az ágyamon fekszem, mikor halk kopogtatást hallok.


- Szabad – kiáltok
- Isabella kisasszony! Az édesanyja hívatja, egy fiatalember van itt, s szeretne beszélni önnel.
- Rendben. Azonnal megyek.


Fogalmam sem volt róla ki lehet az, s mit akarhat. Kíváncsiság hajtott, így siettem. Ez természetesen a vesztemet okozta. Megfeledkezve ügyetlenségemről, szaladni kezdtem lefelé a lépcsőn, ám megbotlottam saját lábamban, és vagy tíz lépcsőfokot végigbotladozva értem „földet” karjaiban. Felnéztem, s abban a pillanatban elolvadtam. Teljesen rabul ejtett tekintete. Deja vu-m volt. Éreztem, hogy ezekben a karokban már landoltam! Felnéztem, s tekintete ismét rabul ejtett.


- Edward – nyögtem
- Isabella kisasszony – biccentett túl távolságtartóan és komoran! Ez furcsa! Miért viselkedik így? Olyan…fura! Felsegített, majd így szólt:
- Jól van? – kérdezi kevés aggodalommal szemében.
- Igen, köszönöm! Már megint megmentette az életem! – mondtam kicsit halkabban.
- Szóra sem érdemes!
- Elsegítene a fürdőszobáig? Kicsit felfrissíteném magam.
- Természetesen.
Elindultunk! Majd, amikor már biztos távolságra kerültünk a vendégektől, megálltam.
- Nem érzi jól magát, kisasszony?
- Nem, semmi bajom! De nem beszéltük már meg, hogy tegeződünk?
- Nem emlékszem ilyesmire kisasszony!
- Hát, akkor most mondom! Tegeződjünk! – mondtam, s közben rávillantottam legszebb mosolyomat!
- Nézze, ez nem hinném, hogy túl jó ötlet lenne!
- De én ragaszkodom hozzá!
- Rendben.
- Ó, Edward, annyira sajnálom, ami történt. Én…én nem akartalak átverni. Az érzelmeim még mindig ugyanazok irántad, mint amiket akkor este bevallottam neked. Csak épp megijedtem attól, hogy bevallottad mit érzel, majd az édesanyád meglátott, és…egyszerűen…csak megijedtem! Annyira sajnálom!
- Ó, Bella, el sem hiszem, hogy ez nem csak egy álom! – ölelt magához.


Majd gyengéden eltolt magától, mélyen szemembe nézett, s ajka egyre közelebb került az enyémhez, mígnem összeért. Még sosem éreztem ilyet. Mintha áramütés ért volna. De nem az a fajta, amikor fáj, hanem amikor úgy érzed a szíved majd felrobban, annyira kalapál a mellkasodban, de közben kicsit azért meg vagy rémülve, de mégsem annyira, hogy ezt kimutasd, s abbahagyd a csókot. Az érzés átjárja a tested, s csak arra tudsz gondolni: MÉG! AKAROM! MÉG!
Ám ekkor ajka elhagyja enyémet. Ismét szemembe néz, s mosolyog. Tiszta szívéből mosolyog. Majd így szól:

- Szeretlek.
- Én is szeretlek.


Majd szorosan megfogta kezem, elkezdett futni, s magával húzott engem is. Kivitt a kertbe, annak is a hátsó részébe, ami jó távol van a háztól. Az este hátralévő részét itt töltöttük. Hol csókolóztunk, hol beszélgettünk kicsit, hol pedig csak egymás tekintetét fürkésztük csendben, hogy vajon mire gondolhat a másik.
Aztán eljött a búcsúzás ideje. A ház kiürült, s csendes lett, ebből jöttünk rá, hogy Edwardnak mennie kell! Elkísértem az ajtóig, ott lehajolt, két kezébe fogta arcom, majd gyengéden, de mégis oly nagy szenvedéllyel megcsókolt.


- Holnap látlak? – kérdeztem.
- Persze. És egy meglepetésem is van számodra.
- Szeretlek.
- Én is téged. Aludj jól szerelmem!


Azzal leszaladt a lépcsőn, s eltűnt a sötétben.






Edward szemszöge



Micsoda fergeteges este! Ez a lány csodálatos! Egyszerűen éreztem, hogy ez a bál meghozza majd a szerencsémet.
Az estén elmélkedve sétáltam hazafelé… Mikor már a kapunkban jártam, megláttam egy lányt álldogálni a házunk előtt. Peyton volt az.


- Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?
- Csak látni akartalak!
- Jó ég, te reszketsz! Peyton, mi van veled? Csak nem beteg vagy?
- De igen. De nem vészes, hamar meggyógyulok! Ezért is nem tudtam elmenni Swanék báljára… Annyira sajnálom, megígértem, hogy ott találkozunk majd!
- Semmi baj Peyton! De haza kellene menned! Kérek egy kocsit számodra és hazaviszlek!
- Ne, Edward, kérlek ne! Veled akarok lenni! Nem maradhatnék itt ma éjszakára?
- Na jó, rendben, maradj!

Bevittem Peytont a házba, engedtem neki egy forró fürdőt, majd befektettem az ágyamba. Mindezt úgy kellett csinálnom, hogy a szüleim ebből ne vegyenek észre semmit sem. Mielőtt lefeküdt volna aludni, megcsókolt. Én egész éjjel nem tudtam aludni. Csak az járt a fejemben, hogy hogy tehetem ezt Bellával.

***

Mégiscsak elbóbiskoltam néhány órára, ugyanis amikor reggel kinyitottam a szemem, Peyton nem volt sehol. Azonnal kipattantam az ágyból és a keresésére indultam. Már végigjártam a ház nagy részét, mikor az ebédlőben megtaláltam a szüleimmel együtt. Mikor beléptem, anyám így szólt:


- Nem szép dolog egy ifjú hölgyet egyedül hagyni Edward! – mosolygott – Gyere, csatlakozz hozzánk.
- Rendben anya.
- Jó reggelt Edward – mosolygott Peyton. Látványosan jobb színe lett ma reggelre.
- Jó reggelt! Már jobban festesz, mint tegnap este!
- Mondtam, hogy gyorsan gyógyulok!
- Meghívtam Peytont és az édesapját holnap vacsorára! – közölte vidáman anyám. Na erre nem tudtam mit mondani.

Blue Rose – Hetedik fejezet

Sziasztok! Remélem tetszeni fog ez a fejezet is! Holnap megyek nyaralni, ezért tettem fel csak ma a fejezetet, mert bár csak gépelni kellett, de pakolnom is kellett, így két részletben tudtam csak begépelni. Jövő hét pénteken jövök haza. Próbálok a nyaralás alatt összehozni egy fejezetet, de nem tudom mennyi időm lesz, így nem ígérem, hogy lesz új fejezet, de igyekszem! Puszi nektek!

Edward szemszöge

Nem tudom elképzelni, hogy tehettem ezt. Mással csókolózni, miközben Belláé a szívem? Hogy juthatott ez eszembe?
Ez a lány nem azt érdemli, hogy hiú reményeket keltsek benne. Ennél sokkal többet érdemel!
Önsajnálatba süppedve tartottam hazafelé…
Amikor hazaértem, automatikusan a postaláda felé nyúltam, hogy megnézzem, jött-e valami levél számomra. Nos, kifejezetten számomra nem, de a család számára címezve, egy díszes boríték volt a számlák és egyéb karácsonyi üdvözlőlapok közt.
Gyorsan kinyitottam, ugyanis a Swan család címere díszelgett rajta. Ez állt benne:


„Tisztelt Richard Hermann!

            Szeretettel várjuk, Önt és kedves családját, a December 25-én este hét órakor tartandó Karácsonyi partinkra.

       Üdvözlettel: 

      

                           Swan család"

Ez keltett bennem némi reményt arra, hogy talán megbeszélhetem a dolgokat Bellával. Miután elolvastam, a házuk felé pillantottam. A kertészek, - akiknek most, hogy beköszöntött a tél, nem sok teendőjük akadt a növényekkel – éppen lapátolták a havat bejárati ajtajuk elől. A ház kihaltnak tűnt, valószínűleg a hideg és a reggel koraisága miatt. Még egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd bementem.


Bella szemszöge


Mikor úgy két óra alvás után kikeltem az ágyból, s az ablakhoz léptem, majdnem szívrohamot kaptam. LEESETT A HÓ!RÁADÁSUL NEM IS KEVÉS! TALÁN MÉG AZ ÚT IS LE VAN FAGYVA! Igen, ez a kétbalkezesek rémálma. De hogyhogy nem vettem észre? Hisz egész éjjel fent voltam. Talán annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy fel sem tűnt.
Valószínűleg látszik rajtam, hogy nem aludtam valami sokat, így majd ki kell találnom valami hihető sztorit anyám számára.
Magamra kaptam köntösöm, majd sietősen – de azért annyira mégsem, hogy összetörjem magam – leszaladtam az étkezőbe. A szüleim már javában fogyasztották reggelijüket, s a szokásos karácsonyi partiról beszélgettek.
Ekkor megtorpantam egy pillanatra. A karácsonyi parti! Az évnek még egy olyan eseménye, amit ki nem állhatok!
Eddig még egyik évben sem sikerült megúsznom. Talán idén megoldható lesz valahogy. Talán Peytonnel előbbre hozhatnánk a szilveszteri kirándulást Svájcba. Talán idén mehetnénk előbb.
Reggeli után átmegyek hozzá, hogy megbeszéljük, hogy is fogjuk rávenni a szüleimet.


- Ó, kicsim, hogy nézel ki? Nem aludtál egy szemhunyásnyit sem az éjjel? Már megint átolvastad az éjszakát? – ha csak ennyi lenne a gond…
- Neked is jó reggelt Anya! Apa! – mondtam, majd odasiettem apámhoz, s adtam neki egy puszit.
- Mit olvastál kislányom? – kérdezte apám, igazán érdeklődve – Csak nem megint az Üvöltő szeleket? – kérdezte mosolyogva.
- Hogy találtad ki Apa? – hazudtam. Utáltam neki hazudni.
- Folyton azt olvasod – nevetett – Nem tudom mit szeretsz benne – tűnődött el.
- Apa, ezt te nem értheted! Ez olyan lányos dolog, nem férfiaknak való – nevettem kicsit gúnyosan.
A reggeli békésen telt, egészen addig, míg anyám meg nem említette a karácsonyi bulit.
- Szétküldtük a meghívókat a karácsonyi partira! Szinte mindenkinek küldtünk. Küldettem Hermannékhoz is, olyan kedves család!
- És, kaptatok már visszajelzést, hogy jönnek-e? – kérdeztem félénken.
- Bella, még csak ma küldtük szét a meghívókat, nem várhatod el, hogy máris válaszoljanak!
- Csak kérdeztem! – azzal fogtam magam, felálltam az asztaltól, s felrohantam a szobámba.
- Bella! – hallottam a kiáltásokat, de ügyet sem vetve rá bezártam magam mögött az ajtót.


Elhatároztam, hogy felöltözök, majd átmegyek Peytonhöz. Meg kell beszélnem vele az Edward témát – persze név nélkül, hátha ismeri – majd felvetem neki az előbbi indulást Svájcba.

                                              ****

- Peytonhöz mentem.
- Rendben. Üdvözlöm az édesapját, Larryt.
- Megmondom! Majd jövök! Szia

                                                         ****

- Szia Peyton – léptem be a szobájába.
- Hello Bella! – mosolygott – Mizujs?
- Leesett a hó! Tudod mit jelent ez?
- Tudom – mutatja fel a meghívót – Alig várod, mi? – gúnyolódott.
- Igazából arra gondoltam – néztem rá félénken boci szemeimmel – hogy…ööö…
- Nyögd már ki Bella!
- Arra gondoltam, mehetnénk előbb a szilveszteri kirándulásra! Mondjuk úgy, hogy a partin már ne legyünk itthon. Tudod, hogy mennyire utálom ezt az egészet! Kéééérleeek!
- Én benne vagyok! Már csak a szüleidet kell meggyőznünk!
- Igen, és nem lesz könnyű!
- Majd kitalálunk valamit.
- Okés! Na de mesélj, mi az oka annak, hogy így ragyogsz? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem is ragyogok!
- Dehogynem!
- Na jó, talán egy kicsit! Tudod, Lucas szakított velem tegnap, így a parkban kötöttem ki, ahol találkoztam egy sráccal. Őt is pont tegnap éjjel ejtették át, így egymásra találtunk! Megcsókolt!
- De jóóóó – mondtam, s próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, miközben nem tudtam másra gondolni, csakis Edwardra.
- Hé Bella, minden oké?
- Persze, csak elbambultam kicsit.
- Okés! Mikor megyünk át hozzátok?
- Most!
- Akkor menjünk.

Persze Peyton apjánál simán ment minden. Az én szüleimnél már keményebb dió volt.


- Anya, kérlek!
- Nem, itthon kell lenned a partin! Sőt, a karácsonyt is mindig együtt ünnepeljük! Nem mehetsz. December 27-én indulhattok, és felőlem addig maradtok, ameddig csak akartok, de előbb NEM!
- Apa, szólj neki! Vedd rá kérlek!
- Beszélek anyáddal négyszemközt. Aztán majd meglátjuk mit tehetünk,rendben?
- Jó.
- Renée, gyere velem az irodába kérlek! – szólt apám.
- Megyek!

                                              ****

Úgy fél óra múlva jöhettek ki az irodából. Anyám egy morcos pillantást vetett rám, majd elviharzott mellettem! Ebből tudtam, hogy sikerült. De ekkor még nem tudtam, hogy nem teljesen. Apám odalépett hozzám, megfogta két kezem, mélyen szemembe nézett, majd így szólt:

- Mehettek. Sikerült meggyőznöm anyádat. – Ekkor elmosolyodtam, de a következő mondata kissé lelombozott. – Egy feltétellel…

- Mi a feltétel? – kérdeztem remegő hangon.

- Ha karácsony három napját – így beleértve a partit is – itthon töltitek.

- Tudhattam volna. Rendben!

Így legalább pár napra megszabadulok ettől a helytől, s tisztázom magamban a dolgokat! Erre szükségem van.

****

Összepakoltunk, a csomagjaink már a kocsin, ami kivisz minket a reptérre. Még egy utolsó pillantást vetettem a házuk felé…ekkor láttam meg az ablakban. Arca ismét fájdalomtól kínzott, mint mikor legutóbb láttam. Mélyen belenéztem szemébe, majd lesütöttem szemem, s beültem a hintóba, s elhajtottunk…