Blue Rose 2.fejezet

/ Bella szemszöge /

A kéz amely megragadott, s a szem, amely fogva tartott, teljesen ismeretlen volt. Két gyönyörű, zöld szempárral néztem szembe. Ő illedelmesen felállított – persze én nem tudtam elszakadni tekintetétől egy pillanatra sem – s megkérdezte:

- Jól van kisasszony? Nem ütötte meg magát? – az a hang, amin megszólalt, egyszerre volt bársonyos és borzongató.
- Kö…köszönöm…jól vagyok – feleltem még mindig tekintetébe mélyedve.
- Biztos? Olyan rémültnek, és megilletődöttnek tűnik. – mondta kedvesen. Bizonyára azért látta ezt arcomon, mert tényleg meg voltam illetődve, mégpedig azon, hogy hogy lehet valaki ennyire észveszejtően gyönyörű.
- Igen, biztos. Nem is értem, mért ijedtem meg, hisz velem mindennap történnek ilyen dolgok. – mosolyodtam el. S erre ő is mosolyogni kezdett. Mélyen belenéztem szemébe, s ő ezt viszonozta. Csak anyám visítozása rángatott ki ebből a mámorból, melyet éreztem.


- Kislányom! Bella! Jól vagy? – jött oda hozzám. A bronzvörös hajú fiú ekkor hátrálni kezdett, majd hirtelen eltűnt a tömegben. Én pedig lebiggyesztett ajkakkal álltam és tűrtem anyám „gondoskodását”.
- Persze, hogy jól vagyok Anya!
- Gyere, ülj le egy kicsit! Vizet! Valaki hozzon egy pohár vizet! – kiáltozta.
- Anya muszáj felhívnod a figyelmet még jobban magunkra?
- Ne butáskodj már kicsim, mindenki érted aggódik.

És ezt így hallgathattam még vagy fél órán keresztül, mikor végre el tudtam szabadulni. Ekkor befutottam a mosdóba. Még jó, hogy olyan sok van belőle ebben a házban(szám szerint nyolc). Komolyan mondom, ebben a házban már lassan több wc lesz, mint hálószoba. Nevetséges…
Amikor kiléptem a mosdóból, a bronzvörös hajú fiú ott állt a lépcsőkorlátnál. Elkezdtem közeledni felé, megpróbáltam nagyon óvatosan lépkedni, hogy ne hallja meg lépteim, de – mint tudjuk, eléggé ügyetlen vagyok, és minél jobban próbálok vigyázni, annál könnyebben esem el – így hát persze, hogy megbotlottam. És megint a karjaiban kötöttem ki.

- Kisasszony, maga tényleg ügyetlen! Vagy csak ennyire tetszem önnek?
- Mégis mit képzel? Még a nevét se tudom! Hogy merészeli azt állítani, hogy ön tetszik nekem? – ó, pedig ha tudná…
- Elnézést, nem akartam megbántani! – óh milyen édes, ahogy bocsánatomért esedezik – A nevem Edward Hermann. – s felém nyújtotta kezét.
- Az én nevem pedig Isabella Swan. De a Bellát jobb szeretem. – s én is kinyújtottam a kezem, ezzel jelezve neki: elfogadom a kézfogást.
- Örvendek!
- Én úgy szintén! És…ööö…köszönöm, hogy…hogy az előbb…
- Ó, igazán nincs mit! Jó időben voltam, jó helyen. – a mondat végén kis mosoly húzódott csodálatos ajkaira.

Már épp meg akartam szólalni, mikor egy férfi hang szólt hozzá:

- Fiam!
- Igen Apám?
- Gyere. Mennünk kell. Köszönj el a Kisasszonytól!
- Rendben Apám.
- Kisasszony! – mondta, majd kezet csókolt – Igazán örülök, hogy megismerhettem! A mihamarabbi viszontlátásra. – mondta mosolyogva.
- Viszlát! – s csak álltam ott és bámultam utána…



/ Edward szemszöge /

Ó Istenem, de gyönyörű ez a lány. Azok a szemek, s a ruha, ahogy lecsúszott, ezzel felfedve érzéki vállait. Megőrjít, pedig még csak nem is ismerem. Olyan gyönyörű. És kétszer is megmentettem, kétszer is a karjaim közt landolt. Ez egy jel…Ő kell nekem! Meg kell szereznem. Persze csak, ha Ő is ezt akarja!

- Apám! Hová megyünk?
- Segítened kell Fiam! A vállalatnál történt valami. Haza kell vinned Anyádat. Kérlek vigyázz rá, nem akarom, hogy bármi baja essen.
- Rendben Apám!

S ezzel haza felé vettük az irányt Anyámmal, míg Apám a vállalat felé tartott.

Miután levettem zakóm, s ingemtől is megszabadultam, lefeküdtem ágyamra, s megint eszembe jutott a lány. Az a gyönyörű lány.
Milyen hihetetlen, hogy itt lakik a szomszédban, s mégsem tudok róla semmit sem.
Olyan különleges. Sosem láttam még egyetlen ilyen szép lányt sem, mint amilyen Ő. Azok a mogyoróbarna szemek…teljesen elveszem bennük. Aztán a szája…ó a szája…milyen érzéki…s a karcsú vonalai…főleg abban a ruhában…alig tudtam magamon uralkodni…
Hisz mégsem támadhattam le…nem is ismerjük egymást…megijedt volna…és nem lett volna helyes…és ez sem helyes, hogy róla ábrándozom…nem ez nem helyes…nekem már ki van jelölve az utam…



/ Bella szemszöge /


Miután vége lett az estéjnek, fáradtan vetettem be magam párnáim közé.
Egész este az a fiú járt a fejemben…milyen szép neve van: Edward.
Olyan szépen cseng…és az a bársonyos hang…egyszerűen még levegőt is elfelejtek venni, ha a szemébe nézek…
Egész éjjel rá gondoltam…

Sziasztok! Remélem ez is tetszik!Írjatok sok-sok komit!Puszi!