Blue Rose – Nyolcadik fejezet

Prom night

Sziasztok! Itt az új fejezet!Ez nem lett valami hosszú sajnos. A következő fejezetekről szólnék néhány szót: mivel hamarosan elkezdődik a suli, és ez az utolsó évem, eléggé sokat kell majd tanulnom.Még nem tudom, hogy mi lesz a bloggal, ugyanis a történetnek még közel sincs vége. Vagy az a megoldás lesz, hogy hétvégén írok és kb kéthetente lesz egy-egy új fejezet, természetesen kommentek fejében. Ugyanis megint alig van aki ír. Ez nagyon rosszul esik nekem, mert így az jön le, hogy nem szeretitek a történetemet. Van 17 rendszeres olvasóm, és ebből kettő az, aki ír! A rendszeres olvasók dolga nem az lenne, hogy támogatja az írót a kritikáival(legyen az jó vagy rossz)valamint így jelezve azt, hogy tényleg vannak olvasói, és nem kell elkeserednie?Nekem ez a véleményem! A másik variáció, hogy csak a szünetekben lesz frissítés, de akkor két, esetleg három fejezet is!Nem tudom még melyik legyen!Remélem tetszik majd ez a fejezet is!Puszi: Leia






Bella szemszöge



A svájci út jól sikerült. Peytonnel rengeteget szórakoztunk és sikerült a gondolataimat – vagy lehet, hogy inkább az érzéseimet – rendezni magamban.
Már hazafelé tartunk. Néhány óra és hazaérünk. Kíváncsi leszek a karácsonyi partira. Talán idén mégsem lesz annyira szörnyű.
Pár órával később, mikor már meg volt a köszöngetés, s a kipakolás, az ágyamon fekszem, mikor halk kopogtatást hallok.


- Szabad – kiáltok
- Isabella kisasszony! Az édesanyja hívatja, egy fiatalember van itt, s szeretne beszélni önnel.
- Rendben. Azonnal megyek.


Fogalmam sem volt róla ki lehet az, s mit akarhat. Kíváncsiság hajtott, így siettem. Ez természetesen a vesztemet okozta. Megfeledkezve ügyetlenségemről, szaladni kezdtem lefelé a lépcsőn, ám megbotlottam saját lábamban, és vagy tíz lépcsőfokot végigbotladozva értem „földet” karjaiban. Felnéztem, s abban a pillanatban elolvadtam. Teljesen rabul ejtett tekintete. Deja vu-m volt. Éreztem, hogy ezekben a karokban már landoltam! Felnéztem, s tekintete ismét rabul ejtett.


- Edward – nyögtem
- Isabella kisasszony – biccentett túl távolságtartóan és komoran! Ez furcsa! Miért viselkedik így? Olyan…fura! Felsegített, majd így szólt:
- Jól van? – kérdezi kevés aggodalommal szemében.
- Igen, köszönöm! Már megint megmentette az életem! – mondtam kicsit halkabban.
- Szóra sem érdemes!
- Elsegítene a fürdőszobáig? Kicsit felfrissíteném magam.
- Természetesen.
Elindultunk! Majd, amikor már biztos távolságra kerültünk a vendégektől, megálltam.
- Nem érzi jól magát, kisasszony?
- Nem, semmi bajom! De nem beszéltük már meg, hogy tegeződünk?
- Nem emlékszem ilyesmire kisasszony!
- Hát, akkor most mondom! Tegeződjünk! – mondtam, s közben rávillantottam legszebb mosolyomat!
- Nézze, ez nem hinném, hogy túl jó ötlet lenne!
- De én ragaszkodom hozzá!
- Rendben.
- Ó, Edward, annyira sajnálom, ami történt. Én…én nem akartalak átverni. Az érzelmeim még mindig ugyanazok irántad, mint amiket akkor este bevallottam neked. Csak épp megijedtem attól, hogy bevallottad mit érzel, majd az édesanyád meglátott, és…egyszerűen…csak megijedtem! Annyira sajnálom!
- Ó, Bella, el sem hiszem, hogy ez nem csak egy álom! – ölelt magához.


Majd gyengéden eltolt magától, mélyen szemembe nézett, s ajka egyre közelebb került az enyémhez, mígnem összeért. Még sosem éreztem ilyet. Mintha áramütés ért volna. De nem az a fajta, amikor fáj, hanem amikor úgy érzed a szíved majd felrobban, annyira kalapál a mellkasodban, de közben kicsit azért meg vagy rémülve, de mégsem annyira, hogy ezt kimutasd, s abbahagyd a csókot. Az érzés átjárja a tested, s csak arra tudsz gondolni: MÉG! AKAROM! MÉG!
Ám ekkor ajka elhagyja enyémet. Ismét szemembe néz, s mosolyog. Tiszta szívéből mosolyog. Majd így szól:

- Szeretlek.
- Én is szeretlek.


Majd szorosan megfogta kezem, elkezdett futni, s magával húzott engem is. Kivitt a kertbe, annak is a hátsó részébe, ami jó távol van a háztól. Az este hátralévő részét itt töltöttük. Hol csókolóztunk, hol beszélgettünk kicsit, hol pedig csak egymás tekintetét fürkésztük csendben, hogy vajon mire gondolhat a másik.
Aztán eljött a búcsúzás ideje. A ház kiürült, s csendes lett, ebből jöttünk rá, hogy Edwardnak mennie kell! Elkísértem az ajtóig, ott lehajolt, két kezébe fogta arcom, majd gyengéden, de mégis oly nagy szenvedéllyel megcsókolt.


- Holnap látlak? – kérdeztem.
- Persze. És egy meglepetésem is van számodra.
- Szeretlek.
- Én is téged. Aludj jól szerelmem!


Azzal leszaladt a lépcsőn, s eltűnt a sötétben.






Edward szemszöge



Micsoda fergeteges este! Ez a lány csodálatos! Egyszerűen éreztem, hogy ez a bál meghozza majd a szerencsémet.
Az estén elmélkedve sétáltam hazafelé… Mikor már a kapunkban jártam, megláttam egy lányt álldogálni a házunk előtt. Peyton volt az.


- Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?
- Csak látni akartalak!
- Jó ég, te reszketsz! Peyton, mi van veled? Csak nem beteg vagy?
- De igen. De nem vészes, hamar meggyógyulok! Ezért is nem tudtam elmenni Swanék báljára… Annyira sajnálom, megígértem, hogy ott találkozunk majd!
- Semmi baj Peyton! De haza kellene menned! Kérek egy kocsit számodra és hazaviszlek!
- Ne, Edward, kérlek ne! Veled akarok lenni! Nem maradhatnék itt ma éjszakára?
- Na jó, rendben, maradj!

Bevittem Peytont a házba, engedtem neki egy forró fürdőt, majd befektettem az ágyamba. Mindezt úgy kellett csinálnom, hogy a szüleim ebből ne vegyenek észre semmit sem. Mielőtt lefeküdt volna aludni, megcsókolt. Én egész éjjel nem tudtam aludni. Csak az járt a fejemben, hogy hogy tehetem ezt Bellával.

***

Mégiscsak elbóbiskoltam néhány órára, ugyanis amikor reggel kinyitottam a szemem, Peyton nem volt sehol. Azonnal kipattantam az ágyból és a keresésére indultam. Már végigjártam a ház nagy részét, mikor az ebédlőben megtaláltam a szüleimmel együtt. Mikor beléptem, anyám így szólt:


- Nem szép dolog egy ifjú hölgyet egyedül hagyni Edward! – mosolygott – Gyere, csatlakozz hozzánk.
- Rendben anya.
- Jó reggelt Edward – mosolygott Peyton. Látványosan jobb színe lett ma reggelre.
- Jó reggelt! Már jobban festesz, mint tegnap este!
- Mondtam, hogy gyorsan gyógyulok!
- Meghívtam Peytont és az édesapját holnap vacsorára! – közölte vidáman anyám. Na erre nem tudtam mit mondani.