Új fejezet =)

Sziasztok!
Bocsi, hogy ilyen későn! Nem fogok mentegetőzni, tudom, hogy nem valami jó, hogy ilyen későn rakok fel újabb fejezetet, de voltak poroblémáim, amiket helyre kellett tennem magamban, és csak utána tudtam írni!Íme a rég várt fejezet!Remélem tetszeni fog!És kérlek KOMMENTELJETEK!!!


Blue Rose - Negyedik fejezet

/Bella szemszöge/

Szaladtam a ház felé, a hogy csak tudtam. Igaz, botladoztam, de viszonylag hamar - esés nélkül - odaértem az ajtóhoz.

- Nem kellett volna ennyire sietned. - mondta anyám mosolyogva. Furcsa mosoly ült arcán, amit nem értettem. Miután újra levegőhöz jutottam, végre válaszolni tudtam.
- Nem siettem. - hazudtam.Tudtam, hogy nem hisz nekem, én sem hittem volna magamnak. - Amint hallottam, hogy kiáltottál, jöttem is. Gondoltam fontos,azért hívsz.
Ó, nem, nem fontos, csak szólni akartam, hogy hivatalosak vagyunk a Hermann családhoz vacsorára. - mosolygott.
- Mi? Mikor? Miért? - kérdeztem zihálva.
- Ma este. Nem tudom miért vagy így megrémülve, ez csak egy vacsora. ÉS nekem ma reggel nem úgy tűnt, hogy bármi problémád lenne azzal a helyes fiatalemberrel,vagy rosszul láttam? - nézett rám kívácsi tekintettel. - Hogy is hívják?Edward?
- Igen.
- Készülődj, hat órára vagyuk hivatalosak. - kiáltott utánam.

Elindultam, bőszen magam elé meredve a házba, fel a lépcsőn, a szobámba. Mindeközben azon gondolkodva, hogy milyen kifogást találhatnék arra, hogy ne kelljen elmennem. Bár sajnos erre nem sok esélyt láttam. Bárhogy gondolkodtam, nem jutottam semmire sem.

Fejfájás? A, anyám belémdiktálna egy halom gyógyszert, majd elküldene felvenni a ruhámat.

Hasfájás? Anyám átlátna rajtam és szintén elküldene készülődni.

Felvetettem azt az ötletet is, hogy talán megmondhatnám neki, hogy nem akarok menni. Talán megértené. Nem, mégsem. És az is biztos, hogy még dühös is lenne rám, kiabálna velem, majd nem beszélnénk úgy egy hétig; de még mielőtt ez bekövetkezne, hangos ordibálás közepette felzavarna a szobámba, s közölné, hogy tizenöt percem van arra, hogy összeszedjem magam. Jah, és nem felejthetem ki, hogy a vacsora alatt nem csak azt kellene elviselnem, hogy Edwarddal kell egy légtérben lennem, azok után ami történt;hanem még anyám folytonos megaláztatását is.

Miután mindezt végigjátszottam fejemben, be kellett látnom, hogy semmi esélyem a menekülésre.Így hát ha már részt kelle vennem ezen a vacsorán - ami kétségkívül katasztrófának ígérkezett - akkor legalább nézzek ki valahogy. A legszebb ruhámat vettem ki a szekrényből.Mélykék színű volt. Természetesen fűzős. Nem igazán szeretem ezt a ruhát, mert egy picit hosszabb volt, mint a többi, ezért több lehetőségem volt elesni benne, de a színe rendkívül megnyerő volt.

Kikészítettem a csatokat, amelyek a hajam elkészítéséhez kellettek, majd megengedtem magamnak a vizet a kádba.Míg folyt a víz, addig lerohantam a konyhába, s készítettem magamnak egy teát. A vízért nem aggódta, a szobalány úgyis elzárja.

- Készülsz már? - jött be anyám a konyhába.Úgy megijesztett, hogy eldobtam a cukorral teli kanalat.TErmészetesen a cukor szétszóródott a földön, a kanál pedig hangos csörömpöléssel ért földet. "Nem is én lennék" - gondoltam.

- Már engedem a vizet, csak leugrottam egy teáért, amint látod.

- Reméltem is. Ugye csinos leszel? Nagyon fontos ez a vacsora apádnak és nekem is! Apád egy üzleti ügyben is tárgyalni akar, kérlek ne szúrd el!

- Úgy csinálsz, mintha mindent elrontanék. Attól,hogy kétbalkezes vagyok, hülye nem. Nem fogok még beszélni sem,ha így kívánod.

- Nem azt mondtam, hogy hülye vagy,csak nagyon sok dolgot elrontasz.

- Jó,mindegy!

Azzal fogtam a teámat és otthagytam. Elegem van abból,hogy folyton kisgyermekként kezel. UTálom, hogy nem bírtja elfogadni azt a tényt, hogy már nem vagyok pólyás. Tudok viselkedni, nem kell megmondania mit hogyan csináljak. Jól kidühöngtem magam míg felértem, de hogy mégjobban megnyugodjak, igénybe vettem a jó meleg, habbal teli fürdővizet, amit helyettem - szerencsémre - elzárt a szobalány, mielőtt elöntötte volna az egész szintet.

Befeküdtem, s élveztem, ahogy fokozatosan ellep a forróvíz.

Azon kezdtem el morfondírozni, hogy fogom átvészelni ezt az estét.

Talán tényleg nem kellene megszólalnom. Csak ülnék csendben, elfogyasztanám a vacsorát, néha mosolyognék egy kicsit,aztán hazajönnénk és lefeküdnék aludni. Gyorsan túllennék rajta,aztán el is felejthetném.Nem kellene vele beszélnem sem,ránéznem sem,semmit sem. Csak egyszerűen nagy levegőt veszek, benntartom és mire kifújhatom vége is lesz.

Miközben saját eszmecseréimet folytattam fejemben, észbe kaptam,hogy kihűlt a víz. Kikászálódtam, megtörölköztem, s odakászálódtam a tükörhöz. Nem volt sok edvem ehhez az egészhez, de muszáj megtennem. Szép lassan elkészültem. Tökéletesen feltűzött hajam, kevés sminkem elkészítése után, magamra öltöttem hatalmas abroncsos ruhám.

Szépnek láttam magam. Most először láttam azt a lényt, akivel elégedett vagyok. Akit a hibáival együtt is szépnek látok, s elfogadok.

Bevallom tetszem magamnak. Bár nem akartam kicsinosítani magam, mégis sikerült. Talán a tudatalattim akarta, hogy így legyen. Üzenni akar,hogy NEKI akarok tetszeni.

Vajon miért hívott el sétálni? Bizonyára nem azért, hogy csak úgy elüsse az időt. Talán azért, mert viszonozza érzelmeimet, s ő is hasonlóképp gondol rám,mint én rá.

De nem, ezt el kell felejtenem. Nem gondol rám. És én sem azért nézek így ki,hogy neki tetsszek, hanem mert apának és anyának fontos ez az este. Remélem hamar túlleszünk rajta, mert a végén még szívrohamot vagy agyvérzést kapok az idegességtől.

- Isabella Marie Swan! - ez nem hangzik jól. Anyám csak akkor szólít a teljes nevemen, amikor valami nagyon rosszat teszek.

- Itt vagyok!Mi a baj? - kérdeztem ártatlanul.

- Az,hogy már vagy tíz perce szólítgatlak, de semmi válasz!

- Bocsánat,kicsit elkalandoztam.Jó leszek így? - kérdeztem mosolyogva.

- Nagyon csinos vagy. - mosolygott,miközben olyan képet vágott,mint aki nem hisz a szemének.

- Azért nem kell ennyire meglepődni.

- Nem, nem csak...Miért csinosítottad ki magad? Csak nem a fiú miatt?

- Nem! - vágtam rá túl gyorsan - Úgy gondoltam, fontos nektek ez a vacsora, így kicsinosítom magam - mondtam durcásan - Menjünk! - kiáltottam, s elindultam dühtől füstölögve.

Hintóba szálltunk, s megkezdtük nyomorúságos utamat a aszomszéd birtokra. Egész úton csendben magamba burkolóztam, csak anyám fecsegett.

Csak akkor szakadtam ki gondolataim tengeréből, mikor feltűnt szemeim előtt a gyönyörűséges ház.

Hatalmas pázsiton terült el az óriási ház. Már inkább kastélynak nevezném.Egyszerűen csodálatos. Tárva maradt a szám.

Megérkeztünk. Görcsbe rándult a gyomrom. Ott állt Ő...az alsó lépcsőfokon...tükörsima öltönye - sehol egy gyűrődés rajta - még jóképűbbé tette!

Míg csodálóan bámultam, szüleim már kiszálltak a hintóból.

- Hagyja csak, John, majd én! - hallottam meg bársonyosan csengő hangját, miközben leintette a komornyikot, majd odasétált hozzám, s kinyújtotta kezét, hogy segítsen kiszállni. Természetesen fülig vörösödtem, de engedelmesen kezébe tettem kezem.

- Köszönöm. - mondtam szégyenlősen.

Miközben kiszálltam a hintóból, felnéztem szemébe - ó abba a csodálatos szemébe - s elvesztem benne. Nem tudtam megszabadulni tőle, - na nem mintha akartam volna - fogvatartott...nem engedett.

Remélem elnyerte a tetszésetek az új fejezet!A következő is meg van már,csak be kell még gépelnem!Ha minden igaz holnap be tudom gépelni és akkor fel is teszem!Nagyon belejöttem most az írásba megint,remélem örültök neki!Bocsánat,hogy ilyen sokáig nem volt új feji,de volt pár gondom,mint már írtam! Na mindegy is!

PLEASE KOMMENTELJETEK!!!!NAGYON SOKAT JELENT!!!!