Második fejezet – Bocsánatkérés

(Bella szemszöge)

Csak ültem ott magamban egy fatörzsön, melyet teljesen ellepett a moha. A fájdalom kezdett csitulni. Na nem azt mondom, hogy jelentős változás ment végbe, de kezdtem érezni, hogy már lassan fel tudok innen állni.
Azon tűnődtem, vajon az ember szeméből mennyi idő után nem tud több könnycsepp kifolyni? Vajon a könnycsatornánk mennyi idő után ürül ki? Mert az én könnyeim még hosszú-hosszú órák után is ugyanúgy ömlöttek a szememből.
A Forksban töltött életem mindenegyes részletét pontosan végiggondoltam már vagy százszor. Hogy megérte-e idejönni, arra egyértelműen igen a válasz. Hogy megérte-e kíváncsiskodni, s érdeklődést mutatni egy olyan ember iránt, aki valójában nem is ember, már kockázatosabb, de a válasz erre is igen. Nem éreztem úgy, hogy Forksban töltött időm bármely része is rossz döntés lett volna. Sosem gondoltam így. Akkor sem, amikor elhagyott. Sosem hibáztattam őt semmiért, hisz mindennek én vagyok az oka, csakis én. Nem voltam elég jó neki. Tudtam, hogy egyszer rá fog jönni, hogy nem vagyok elég csinos, sem elég okos, sem semmihez nem vagyok elég jó…tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, de azért reménykedtem…. Nem kellett volna…
Összetörte a szívem, mégsem tudok rá haragudni. Megbántott, s egy világot tört össze bennem, mégis szeretem, teljes szívemből. És tisztában vagyok vele, hogy életem végéig szeretni fogom. S, hogy az érzelmeim nem fognak csillapodni iránta, csak egyre erősebbek lesznek. Ez nem fogom tudni szabályozni. Nem gondolhatok rá többé….

Mindent átgondoltam ebben a pár órában amit az erdőben töltöttem…de csak én gondoltam, hogy pár óra volt.
Mikor felpillantottam gondolataim ömlengéséből, észre kellett vennem, hogy már jócskán besötétedett…

- Te jó ég…Charlie már biztosan keres – suttogtam magam elé.

Hirtelen felpattantam, s rohanni kezdtem. Meglepően hamar kiértem az erdőből. Pedig attól rettegtem, hogy eltévedek. S mikor ez a gondolat szemem elé szökött, magával hozta azt az estét, amikor Sam Uley talált rám az erdőben azt hajtogatva: „ Elment!”
Rémes volt…akkor is …és most is az. Egy pillanatra megtorpantam, de gyorsan eszméltem, hogy nem állhatok meg az én tájékozódó képességemmel egy pillanatra sem, mert rögtön eltévedek, így megint szaladni kezdtem.

Mikor kiértem az erdőből, láttam, hogy a lámpák égnek a házban. Tehát Charlie már itthon van. Már biztosan halálra aggódja magát, hol vagyok.

- Szia Apu! Ne haragudj, csak kicsit egyedül akartam lenni, és bementem az erdőbe, leültem egy fatörzsre és gondolkodtam. Nem vettem észre, hogy így elrepült az idő. – hadartam gyorsan.
- Szia Bells! Úgy aggódtam érted! Minden rendben? Ne haragudj a reggeliért! – mondta bűnbánón, lehajtott fejjel, s közben odajött, hogy megölelhessen. – Tudom, szörnyen viselkedtem, és nem kellett volna megemlítenem ŐT, de nem tudtam mit tehetnék. Olyan rossz nézni, ahogy szenvedsz!
- Semmi baj Apu! – mondtam nyugtatólag, bár belül még kicsit haragudtam rá. – Csak igen fájó pontra tapintottál, és nem volt éppen kellemes érzés.
- Ne haragudj!
- Felejtsük el jó?
- Okés.
- Készítsek valami vacsorát, vagy rendeljünk egy pizzát?
- Nem kell készítened…bizonyára kimerült vagy – de láttam a szemében, hogy szívesebben enné az én főztömet, mint egy pizzát.
- A rántotta jó lesz? – kérdeztem mosolyogva.
- Persze – s felcsillant a szeme – tényleg nem kell megcsinálnod…
- Apu! – szóltam rá – Menj, nézd a meccset, szólok ha kész…
- Köszi Bells!

Miközben a rántottával foglalatoskodtam, megint elkalandoztam. Tudtam, hogy nem szabad rá gondolnom, mert akkor összeomlok teljesen. Azt hiszem, hogy ez a reggeli beszélgetés Charlieval megindított bennem valamit. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy mit, de rá kell jönnöm…rá fogok jönni…
Mikor végeztem Charlie vacsorájának elkészítésével, bevittem neki, mert tudtam, úgysem állna fel szívesen a meccs elől, és elköszöntem fáradtságra hivatkozva.
Felcaplattam a lépcsőn, épphogy csak bementem a neszesszeremért a szobámba, meg a pizsamámért, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Úgy egy-másfél órát állhattam a zuhany alatt, amikor éreztem, hogy kezd elfogyni a melegvíz.
Jó alaposan szétáztattam magam. Megmostam a hajam, s utána meg csak álltam, s kitártam elmém, hadd áramoljanak a gondolatok.
Rengeteg dolog kavargott a fejemben. Ez a mai nap úgy éreztem, sorsdöntő fordulat volt. Megint hagytam, hogy az emlékek megrohamozzanak. A fájdalom erősebb volt, mint valaha. Pedig már nem hittem, hogy a ma délutáninál lehet erősebb. Muszáj volt átfognom mellkasom, különben nem maradt volna egyben, ezt garantálom.

„ Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna!”

„És az oroszlán beleszeretett a bárányba!”

„Pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin.”

„Bella, én nem akarlak téged magammal vinni!”

„Nem vagy hozzám való, Bella!”

„Természetesen mindig is szeretni foglak…”

Visszhagoztak a szavak fejemben. Könnycsatornáim megduzzadtak megint, s az első könnycsepp kibuggyanása után, már nem lehetett megálljt parancsolni nekik…

Miután kellőképp kiáztattam magam, s kicsit megnyugodtam és már a melegvíz is fogytán volt, elzártam a vizet, s belecsavartam magam a törülközőmbe.
Ügyetlenségem megint beköszönt, mégpedig azzal, hogy a pizsamámat sikeresen beleejtettem a zuhanytálcába, így csurom víz lett.
Megmostam a fogam, kibontottam a hajam, hónom alá csaptam a neszesszerem, majd elindultam a szobámba. Még gyors lekiabáltam Charlienak.

- Jó éjt Apu!
- Jó éjt Bella!

Majd bementem a szobámba.
Kihúztam azt a fiókot, amelyben a pizsamáim vannak, s ekkor jött a második felvonás…