Első fejezet – A fájdalom

(Bella szemszöge)

- Elég volt Bella! Hazaküldelek! – hallottam apám hangját. Nem értettem mit csináltam rosszul. A hosszú hónapok alatt megtanultam kizárni magamtól a külvilágot, így nem tudtam még azt sem, hogy beszélgetünk – e.
- Itthon vagyok! – jött az ösztönös válasz.
- Renée-hez, Jacksonville-be.
- De miért, mit csináltam?
- Hát pont ez az, nem csinálsz semmit! Hónapok óta nem csinálsz semmit! – szinte már üvöltött.
- Azt akarod, hogy bajba keveredjek?
- Nem, hanem azt, hogy ne lógasd az orrod, s legyen benned egy kis életkedv, mert ez így katasztrofális.
- Nem is lógatom az orrom… - motyogtam magam elé kissé durcásan, miközben a müzlimet piszkálgattam.
- Nézd, Bella, mindketten tudjuk, hogy négy hónap telt már el… nem hívott, nem írt, nem keresett semmilyen formában. Mért vársz még arra, ami tudod, hogy reménytelen? Bella, te is tudod, hogy nem fog visszajönni.
- Nem tudom, miről beszélsz. Nem várok én semmire! – csattantam fel. Charlie tudta, hogy tiltott témát hozott fel, és ezzel most telibe talált.
- Bella… - kezdte. De én felpattantam, belevágtam a mosogatóba a müzlis tálkát, és elindultam az ajtó felé.
- Mennem kell suliba! – mondtam még a vállam felett, s azzal becsaptam magam mögött az ajtót.

Nem hittem volna, hogy képes felhozni. Tudta, hogy állunk ezzel a témával, mégis képes volt előhozakodni vele.
Mivel hamarabb indultam el otthonról a Charlie-nak köszönhető beszélgetés miatt, így remek parkolóhelyet találtam, mivel rajtam kívül még senki nem volt itt.
Kiszálltam, és elindultam az iskola felé, aztán mikor beértem, bepakoltam a kabátomat a szekrényembe, és mentem az osztályterembe.
Spanyollal kezdtem. Leültem a helyemre, és elővettem a spanyolkönyvemet.
Mivel mostanában leginkább otthon ültem, így mindenből négyes-ötös voltam. Ez most roppantul bosszantott. Kinyitottam a könyvem, s elkezdtem olvasgatni a mai anyagot.
Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy a terem megtelt diákokkal és megszólal a csengő.

A nap lassan telt. Minden óra unalmasabbnál unalmasabb volt. Persze bőszen jegyzeteltem mindegyiken, mert addig is eltereltem a figyelmemet, és nem tudtam a ma reggeli beszélgetésre gondolni.
A menzára igyekeztem – már ha egy magamfajta két ballábas tud igyekezni anélkül, hogy hasra ne esne – mert nagyon éhes voltam már.
Szokás szerint ahhoz az asztalhoz ültem ahol a „régi” barátaim ültek, de mikor leültem, most valami kényszer folytán arra a bizonyos asztalra pillantottam. Pedig megfogadtam magamnak, hogy nem nézek rá soha többé. Most mégis ezt tettem. Hiba volt.
Az emlékek csak úgy özönlöttek. Mikor először megpillantottam, tökéletes arcának mindenegyes vonását magam előtt láttam. Mikor dühös, fekete szempár meredt rám, megfeszült testtel a biológia teremben. Mikor Mike Newton a „ holttestemet” hurcolta a gyengélkedő felé…az arckifejezése…ahogy aggódott értem. Ahogy kacagása betöltötte a rétet, s az egész erdőt. Amikor először megcsókolt. Amikor először futott velem. Amikor először érintette arcom…
Amikor megmentette az életem…
Minden a felszínre tört és nem tudtam elviselni.
Éktelen nagy fájdalom kerített hatalmába. Nem bírtam levenni a tekintetem az asztalról, pedig tudtam, hogy fáj…mégsem bírtam megtenni…
Tudtam, hogy fel kellene állnom, és kirohannom innen, de a lábaim elgémberedtek, s nem akartak moccanni…
Ekkor hallottam meg Angela hangját…

- Bella, jól vagy?
- I…i..igen…
- Biztos? Mert nem úgy nézel ki! Halál sápadt vagy. És rémült…
- Nem…nem …minden rendben van, ne aggódj. – azzal fölpattantam, és elrohantam.

Olyan volt, mintha nem használtam volna a lábaimat több éve. Nehezemre esett a menés, de nem adhattam fel. Ki kellett jutnom innen. El kellett mennem egy olyan helyre, ahol egyedül lehetek. Ahol nem kell beszélnem senkivel, ahol kiborulhatok és sírhatok…megint…




***
­­

Csak vezettem és vezettem…mígnem haza nem értem. Kiszálltam a kocsiból és elindultam a házunk mögött lévő erdő felé.
Útközben a fejemben rengeteg minden kavargott. De egyszer csak megszólalt egy hang:

„ Ne menj egyedül az erdőbe Bella! ”

Megtorpantam. Az Ő hangja volt. Fogalmam sincs, hogy került a fejembe. Nem gondoltam rá már azóta a bizonyos este óta.

Újra elindultam. Addig mentem, amíg meg nem találtam azt a helyet, ahol közölt velem mindent…mindent, amivel összetört. Tudta, hogy ez lesz, de akkor mért csinálta ezt?
Mért kellett bántania? Nem szeretett? Nem, biztosan nem…

Leültem a földre. Nyirkos volt. Láttam magam előtt mindent. Mindenegyes jelenet a szemem előtt pörgött. És akkor hirtelen kitört belőlem…

A mellkasomon tátongó lyuk a triplájára növekedett, mint amekkora a kezdetekben volt. Jobban fájt, mint bármikor máskor.
Sírógörcsöt kaptam, s előjött minden, mit elfojtottam az elmúlt néhány hónapban.
Az emlékképek csak úgy suhantak rajtam keresztül…nem bírtam velük…
Ordítani akartam…de nem jött ki hang a torkomon…csak sírtam és sírtam…
Könnyeim már patakokba folytak, s eláztatták arcom…de a fájdalom nem akart szűnni…sőőt…egyre csak erősödött…
Nem bírtam tovább…legyőzött a fájdalom és az emlékképek egyvelege…